Dr. Kajtár Edvárd atya, a Pécsi Egyházmegye főtemplomának plébánosa, tavaly megjelent Menjünk át a túlsó partra könyvének egyik alapgondolatáról, az újranyitást követő romeltakarítás lelki vonatkozásairól és a hitmegerősítés aszketikus gyakorlatairól mesélt.
Menjünk át a túlsó partra című könyve, akár egy napló, mindennapi segítséggé válhat. A napokra bontott gondolatok a koronavírus járvány kitörésének kezdetére reflektálnak, annak is belső, egzisztenciális voltára, melynek része az újrakezdés. Elérkeztünk erre a pontra, hogyan tovább?
Sokszor elgondolkodom a Katolikus Egyház Katekizmusának (KEK) markáns kérdésén és az erre adott válaszon: mi Isten akarata? Mivel nem egyszerű a felvetés, nem könnyű detektálni sem. Vajon mit akarhat? A KEK szerint csak akkor tudhatjuk meg, ha a húsvéti misztérium tükrében nézzük. Így érdemes megközelíteni a megszokott élet újbóli normalizálódását is. A kapcsolatok átértékelése nagycsütörtökre emlékeztet, a mérhetetlen szorongás nagypéntekre, a várakozásban gazdag próbatételek sorozata nagyszombatra, és a helyreállás húsvétvasárnapra. A pandémiát nevezhetnénk egy hosszú, közel másfél éve tartó szent három napnak is. Tehát a romeltakarítás ott kezdődik, ahol mindennek fényében megvizsgáljuk veszteségeinket, majd abban megtaláljuk az egzisztenciális növekedést. A fazekas is olykor levesz egy réteget az agyagról, az edény kevesebb lesz, de a tömör, vaskos fal szebb, vékonyabb, könnyebb. Mindannyian beszélhetünk veszteségekről, ugyanakkor ez a formálódás része. Krisztus feltámadása után is az a Krisztus, akit megismertünk, ugyanúgy néz ki, ugyanaz a személy, de a sebei nyomot hagytak és bizonyos szempontból megváltozott. Ezt igazolja az apostolokkal szembeni türelmesség vagy a fizikai törvényszerűségekkel szembeni cselekedetek, minthogy a bezárt ajtó ellenére megjelent. Rajtunk is nyomot hagyott a járvány, vannak a stigmáink, mégis mások lettünk, talán könnyebbek, szabadabbak, alázatosabbak, mélyebben értjük életünk értékeit, rájöttünk, hogy nincs vesztegetnivaló időnk. És most nem kizárólag azokról a társainkról beszélek, akik túlélték a betegséget, hanem minden emberről, mert a járvány társadalmi vonatkozásban egy személyt sem került el.
Papi szolgálat szerves része a szenvedők lelki gondozása, a betegek kenetének feladása, melynek kiszolgáltatását megnehezítik a körülmények. Hogyan lehet ebben növekedni?
A Covid osztályon a papok is felismerhetetlenné váltak a védőfelszerelés alatt, de ott voltak, ott voltunk, amikor hívtak, és tudták, kik vagyunk. Egy alkalommal sajnálatos módon nem engedtek be a haldokló emberhez, akihez a családja hívott. Több szűrésen átestem, végül visszafordítottak. Hogy ezt a beteg állapota, a haldoklás utolsó fázisa indokolta, vagy a kórházban fennálló nyomás, máig nem tudom, de ez valójában kevésbé fontos, mint az a tény, mely szerint először történt meg, hogy a papok nem lehettek, nem lehetnek fizikálisan a szenvedők mellett. Hiszen látjuk festményeken, a kivégzett emberek körül mindig állt egy pap feszülettel a kezében, a háborús áldozatokat a tábori lelkész búcsúztatta. Most – ha nem jutunk be az osztályra – egy dolgot tehetünk: imádkozunk a betegekért!
Meglep, hogy a fizikális akadályt látja legnagyobb problémának, mintha a megfertőződés veszélyétől nem tartana.
Sosem éreztem félelmet, amikor egy beteg emberhez hívtak. A papi és szerzetesi hivatás része, hogy ha kell, az élet és a halál mezsgyéjén járunk. A szenvedőket sem pusztán a fájdalom kínozza, hanem a kétségbeesés is, arra ugyanis nincs gyógyszer, csak a belső igazság csillapíthatja a rettegést. Ezért fontos, hogy ott legyünk a betegek mellett.
Hogy erősítést adjanak, ahol szükség van rá. Ugyanakkor sokszor testi fájdalmak nélkül, teljes egészségben is megtapasztaljuk a lelki, hitbeli erőtlenséget. Mit tehet a reményvesztett ember?
A klasszikus aszketikus gyakorlatokat emelném ki. Ha valaki lusta, akkor böjtöljön, mert az visszahozza a tenni akarást. Amikor pedig a hit elalszik, ébresszük fel és gyakoroljunk önmegtartóztatást az alvással. Mert a hit nem azt jelenti, hogy az ember önmagában bízik, hanem ráhagyatkozik Istenre, vagyis a fókuszpontot másra helyezzük.
Kevés atya beszél érthetőbben az alvásmegvonásról, mint maga.
A virrasztás fontos. Amikor ezt tesszük, szándékosan megvonjuk magunktól a pihenést és éber figyelemmel koncentrálunk egy másik dologra, egy személyre. Biblikus vonatkozásban ilyenkor múlóban az éjszaka és közeleg a nappal. Adjunk teret a pillanatnak, hogy éberen találjon bennünket Isten, mint az okos szüzeket! (vö. Mt25,1-13) Az alvásban való önfegyelem kifejezi a koncentráltságot. Ahogy a nagyböjtben az éhezés, úgy az éjszakában a virrasztás szimbolizálja Isten iránti vágyunkat. Ezek emlékeztetnek rá, hogy addig erős a hitünk, amíg mozgásban van. Gondoljunk bele, ez igaz az emberi testre, amíg fitt, jobb az immunrendszer.
Amíg mozgásban tartjuk a hitet, az élet nem megtörténik velünk, hanem mi éljük.
Lusták vagyunk pihenni!
Erről eszembe jut egy gondolat, még a szemináriumi évekből: az ördög egyik kísértése, hogy álpihenésekkel bombáz. Ilyen az, amikor késő estig nézzük a televíziót vagy internetezünk. Az idő szabad folyatásának ez nagy veszélye! Erkölcstelenné válhat a pihenés, mivel azt a klasszikus kísértést hozza magával, mely szerint magunkat tartjuk létünk okának, magunkért élünk és azért, amihez éppen kedvünk van. Ennek a hátterében a megbolydult világnézet áll, melyben nincsenek helyükön az értékek és az ember önzése odáig megy, hogy önpusztító módon éli meg igényeit. Például, amikor egész nap arra vágyom, hogy az este az enyém legyen, majd magamnak ártok a céltalan álpihenéssel. A lustaságot a semmittevéshez szoktuk hasonlítani. A lustaság egyike a hét főbűnnek, igazi lavinát képes elindítani, ugyanis a hét főbűn nem a hét legsúlyosabb bűnt jelenti, hanem a belőlük következő romlottságot. Ahhoz, hogy ezt megértsük, fontos tudni, hogy a „fő” szavunkat nem csupán prioritást jelölő kifejezésként használjuk, ezzel utalunk a forrásra is. Ilyen a hétfő, ami nem a legfontosabb napra utal, hanem a hét kezdetére. A lustaság, mint főbűn, tehát egy forrás, ami rosszat szül. Aki lusta pihenni, helytelenül gondol magára.
Beszéltünk alvásmegvonásról és a lazításról. Hogyan pihenjen egy keresztény ember?
Szent Ágoston mondja: korgó gyomorral nem lehet imádkozni. Ha nem étkezünk egészségesen vagy éppen nem pihenünk kellő mértékben, az kihat az Isten kapcsolatunkra! A paraszti társadalom felismerése: ha az igavonó állatok megkapják, amire szükségük van (pihenés, étel, víz), akkor dolgoznak, ha nem kapják meg, akkor nem dolgoznak. De mindez, ha az Egyház tanítását nézzük, félreértésre adhat okot, hiszen egy magasztosabb cél érdekében lemondunk a testi pihenésről, böjtölünk, szexuális önmegtartóztatás gyakorolunk, viszont ezek ellenére figyelünk az egészségre, mert tisztában vagyunk vele, mennyi ételre vagy pihenésre van szükségünk, és megadjuk testünknek, ami jár. Szélsőséges életformával nem veszélyeztetjük Isten kapcsolatunkat, ugyanakkor az aszketikus cselekedetekkel megerősítjük azt. Hogyan pihenjen egy keresztény? Eleget! Pihenni aktív és passzív módon is lehet. Néha csak feküdni kell a Balaton-parton napozva, máskor jó a mindennapokból kiszakadva, egy, a rutinfeladatainktól távolálló tevékenységet végezni. Ezek pontosan attól válnak pihenéssé, hogy a nagyobb részben használt képességeinket rövid időre mellőzzük. Nem a nem használás a pihenés, hanem az a használat, ami újratölt energiával.
Dr. Kajtár Edvárd plébános huszonegy éve tanít a Pécsett a Hittudományi Főiskolán, tíz éve pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán. 2016. augusztusától a Pécs-Székesegyházi Plébánia plébánosa. Papi jelmondata: „Neki növekednie kell, nekem kisebbednem." (Jn 3, 30)
Menjünk át a túlsó partra
Amikor a koronavírus bekényszerítette bolygónk lakosságát – így minket, magyarokat is – „Noé bárkájába”, közösségemből egy testvéremen keresztül meghívást kaptam az Úrtól arra, hogy egy-egy rövid gondolatfüzérrel, elmélkedéssel legyek segítségére bezárkózott testvéreimnek, főleg a családoknak. Hetvenkét napon át – 2020. március 19-től május 29-ig –, mindennap küldtem egy-egy vigaszkereső gondolatot a világhálóra, abban a reményben, hogy e papi szolgálatom, igehirdetésem segítség, világosság, vigasz lehet ahhoz, hogy méltóságunkat, belső békénket, derünket megőrizve viseljük el e járvány adta bizonytalanság időszakát.
Hiszem, hogy sok-sok millió istenfélő ember tette fel magában – vallástól és felekezettől függetlenül – a kérdést e hónapokban, hogy vajon mit akarhat Isten ezzel a helyzettel. Meggyőződésem, hogy „nem az Úr tehet a járványról”, de az bizonnyal az ő akarata, hogy amikor a vírus elöli egyetlen védekezési lehetőségként elbújunk „otthonaink bárkájába”, ő maga is velünk „utazhasson” a „járvány özönvízén” át. Hívő emberként jó újra és újra tudatosítani, hogy Isten maga az ember legigazibb vigasza: „veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20).
