Advent első hetének szombatján Szép Attila, a Pécsi Székesegyház plébánosa mutatott be hajnali szentmisét a Pécsi Székesegyházban.
A roráté szentmise homíliáját teljes egészében közöljük:
Krisztusban kedves Testvéreim!
Szentatyánk, Ferenc pápa meghívására Józsefet figyeljük. A pápa Józsefet többféle jelzővel illeti. Az utolsó jelző, amit Mária jegyesére mond: József az árnyékként kísérő apa. Árnyék, mely szüntelenül kíséri az embert, sosem szakad el tőle. Azt mondja a Szentatya, hogy Jézus számára a Mennyei Atya földi árnyéka volt József. Benne az Atyának a törődését ismerhette föl, azét az Atyáét, akit ő „Abbá”-nak szólított, valóban atyjának bizalmasan, azét az Atyáét, aki őrizte őt, aki védte őt, aki törődött vele. Szent II. János Pál pápa Józsefre kimondottan ezt a jelzőt használja, hogy ő a Megváltó őrzője. Ez az árnyékként való kísérés, gondoskodás, törődés, ez benne volt az ószövetségi hagyományban. József, aki igaz ember volt, ebből a hagyományból élt, ebből az Istennel való kapcsolatból. Ez az őrző-védő szerep bizonnyal jelentette számára az arra való emlékezést, amit az atyáktól hallunk. Visszagondolt a pusztában vándorló, zarándokló népre, amelyet tűz- és füstoszlop képében vezetett az Isten. Visszagondolhatott arra, hogy Isten jelenléte és felhőként beborító árnyéka kísérte és oltalmazta mindazokat, akik Őhozzá tartoztak, akik az Úrban bíztak. József ilyen árnyék, ilyen oltalom, ilyen felhő volt Jézus számára.
Érdemes ezen elgondolkodni minden édesapának. A gyermek mindig édesapjában látja meg elsőként az Istent, az ő szeretetéből, az ő törődéséből, gondoskodásából, oltalmazásából, az ő erős karjából, öleléséből sejti meg először, milyen a bennünket szerető Isten. Nem beszélünk eleget róla, és még kevésbé gondolunk eleget ezzel a kérdéssel. A gyermeknek a vallásos nevelkedésében nemcsak az anyai gondoskodásra, imádságos lelkületre van szüksége, hanem az édesapának a példájára is. Arra, hogy a gyermek lássa, milyen, amikor apja imádkozik, amikor az Istennel kapcsolatban van. Arra, hogy lássa, hogy apjának fontos ez a kapcsolat, és ez határozza meg az ő életét.
Érdemes azonban elgondolkodni ezen a képen nemcsak azoknak, akik édesapák, hanem mindnyájunknak. Azt mondja a Szentatya, idézve a talán közismert igazságot, hogy apának nem születik, hanem azzá válik az ember. Nem is azzal lesz valaki apa, hogy gyermeke született, pusztán a születés ténye miatt senki sem válik apává. Attól válik édesapává valaki, hogy felelősséggel törődik a gyermekével. Azzal, ahogy viszonyulni kezd gyermekéhez. Ahogy ő oltalmazni akarja. Ez ismét elgondolkodtathat bennünket. Elsősorban édesapákat és nagyapákat, de mindnyájunkat is, hiszen a Szentatya tovább is megy, mert nemcsak a szülő és gyermek kapcsolatában ismerhetjük föl ezt. Azt mondja a Szentatya, hogy valahányszor felelősséget vállalunk egy másik emberért, egy másik életért, bizonyos értelemben az apaságot gyakorlom. Ez azt jelenti, hogy mi mindnyájan valakiért, valakikért, tán nem is kevés emberért felelősek vagyunk, s így apává válhatunk.
Az édesapa – mondja a Szentatya – bevezeti a gyermekét az élet megtapasztalásába, engedi, hogy megismerje a valóságot. Persze fokozatosan teszi ezt, a gyermek növekedésének megfelelően, mindig annyit enged neki, aki éppen javára válik. Engedi, hogy szabad legyen, hogy döntsön. Nem börtönöz be, nem birtokolja a gyermekét. Azt is mondja a Szentatya, hogy Mennyei Atyánk azt is megengedi, hogy hibát kövessünk el. S azt gondolom, hogy nincs olyan gyermeknevelés, hogy a gyermek ne kövessen el hibát. Feszegeti a határait, így növekszik, s újra és újra talán olyan dolgokra talál rá, amelyeket el is kerülhetett volna. Ez az életének, a fejlődésének a része. Kell, hogy ilyen szemmel is tekintsünk erre, ne csak irgalmatlanul, ne csak a tökéletességre való törekvésben. A gyermek most tanulja meg, milyen dönteni, választani jó és rossz között. Az apró bukások elkerülhetetlenek. Gyermekként, fiatalként ebben gyakorlatot lehet szerezni.
Akikért felelősek vagyunk, ott valamiféleképpen apaságot gyakorlunk. Tekintsünk így kapcsolatainkra. Felelős vagyok feleségemért, férjemért, édesapámért, édesanyámért, gyermekeimért, testvéreimért, barátaimért… Birtoklom-e őket? Megadom-e a nekik a szabadságot? Engedem-e őket dönteni? Engedem-e, hogy hibázzanak? Engedem-e, hogy igazuk legyen? Elfogadom-e, hogy lehet valami akkor is jó, ha nem az én elképzelésemnek megfelelő? Hajlamosak vagyunk ragaszkodni a magunkéhoz. Felelősek vagyunk a másik emberért, de ezt szeretettel és szabadsággal kell tennünk. Engednünk kell élni, hogy azt a tervet valósítsa meg, amit az Isten róla gondolt el.
A Szentatya még egy érdekes dologra hívja fel a figyelmet. Arra hív, hogy ajándékozzuk magunkat kapcsolatainkban, s ne pusztán önfeláldozó, hanem önajándékozó módon éljük az életünket. Sokszor szinonimaként használjuk ezt a két szót, de itt arra a különbségre próbál a Szentatya rámutatni, hogy az önfeláldozás megkísértett fogalom: én cselekszem, én vagyok a középpontban, én teszek valamit a másikért. Az önajándékozás sokkal inkább a másikra tekint. Azt mondja a Szentatya, hogy az önfeláldozás lelkületét meg kell érlelni, hogy önajándékozássá váljék. Sokszor észre sem vesszük, mennyit panaszkodunk a tennivalóink miatt. Egy ilyen miliőben nagyon nehéz örömmel, szeretetben élni. Az emberen úrrá lesz a csalódás, az önsajnálat, a szomorúság. Szükséges, hogy megtanuljuk a szeretet, az önajándékozás logikáját. Ízlelgessük ezt a két fogalmat, és gondoljuk végig az életünket.
Az adventi szent időszak egyben karácsonyi készület is. Nagy a kísértés, hogy az asszonyok feláldozzák magukat családjainkért, de kell, hogy ajándékozni tudják magukat. Ehhez kell olyan férj, olyan család, aki ajándékot vár, s nem önfeláldozást. Készüljünk úgy a karácsonyra, hogy szeretettel teli, boldog, derűs ünnep legyen, ne pedig a csalódás és a kimerültség karácsonya. Bízzunk abban az Istenben, aki oltalmaz minket, kérjük Szent József közbenjárását!
Fotó: Hegyi László
