Advent harmadik hetének szombatján Szép Attila, a Pécsi Székesegyház plébánosa mutatott be hajnali szentmisét a Pécsi Székesegyházban.
A roráté szentmise homíliáját teljes egészében közöljük:
Krisztusban kedves Testvéreim!
Jézus Krisztus születéséről, annak felvezetéséről hallottuk a mai evangéliumot, egészen közel van már az ünnep. Az evangéliumból jól ismerjük Mária igenjét, amelyet Istennek mondott az angyal látogatás alkalmával. Nagyon sokszor meg is emlékezünk erről az igenről. De sokkalta kevesebbet beszélünk arról, hogy József is kimondta az igent. A mostani evangélium Józsefnek az igenjéről szól. Igen az Istennek, hogy ő is részese lesz az üdvösség tervének, elfogadja ezt a szokatlan helyzetet. Igent mond az Isten tervére ugyancsak az angyalon keresztül. De ez az igen egy másik igent is magában rejt. Megerősíti azt az igenjét, amit Máriának mondott és adott a házasságkötés kapcsán. Mária és József tehát mindketten kimondták az igenjüket. Kimondták az igenjüket egymásra, kimondták az igenjüket Isten akaratára, Isten tervére. Ez a helyzet egészen rendkívüli, nem nagyon ismétlődik meg a történelemben, de mind az áldott állapot, mind pedig az angyal látogatása József számára különleges pillanat, amire nagyon nehéz magyarázatot találni, még hívő embernek is. József elfogadja ezt a helyzetet, elfogadja a magyarázatot. Ebben a rendkívüli helyzetben József – amint mondja az evangélium: Igaz ember volt (Mt1, 19) - igaz ember módjára tud dönteni, igaz módjára viselkedik.
Többször szoktuk mondani, de most különösen igaz, hogy az ember minősége, milyensége igazán rendkívüli, kiélezett helyzetekben tud megmutatkozni. Amikor nem sok lehetőség van gondolkodni, amikor nem ideálisak a körülmények. József igaz ember volt. Életét az igazság szerint élte és ebben a rendkívüli pillanatban is ez mutatkozott meg. Persze rendkívüli pillanatban csak akkor tudunk jól választani, jól dönteni és cselekedni, ha mögötte van az életünkben egy arany fedezet. Nem mindig rendkívüli az ember élete, nem minden pillanatban vannak ilyen nagy magasságok, mélységek, mert vannak a sokszor szürkének mondott mindennapok pillanatai. A hűségben tudjuk megélni igaz voltunkat és ezek az apró pillanatok, a szeretetnek a gyakorlása készít fel minket, hogy rendkívüli helyzetben igazán hősiesen, igaz módon tudjunk cselekedni. József is így készült föl. Elfogadta ezt a helyzetet, bízott az Isten szavában és bízott Máriában is.
Ferenc pápánk a mai reggel arra hív bennünket, hogy gondolkodjunk a szeretethimnusz egyik mondásáról: a szeretet mindent elhisz. Négy mondást olvashatunk ebben a csodálatos himnuszban, mely a mindent kifejezéssel kezdődik. Az elmúlt napokban a másik háromról már szót ejtettünk. A szeretet mindent elhisz alapvetően a bizalomról szól. Bizalomról a másik iránt, hogy megbízom benne, nem gyanakszom állandóan, nem kell attól félnem, hogy a másik megpróbál átejteni, vagy be akar csapni. Bizalom, hogy elfogadom, a másik korántsem ideális, hanem ő is hús-vér valóság. Látok belőle valamit, de a teljes valóságát nehezen tudom kikutatni. Valahol mélyen tudom, hogy a másik ember, minden ember és különösen a házasságban nekem ajándékozott másik, a családban nekem ajándékozott családtag, nekem ajándékozott barátok és folytathatnánk, kimondottan ajándékok és valamiféleképpen az Úristen ajándékoz meg általuk, még akkor is ha nem mindig látom szépen becsomagolva ezt az ajándékot.
A bizalom azt jelenti, engedem, hogy a másik élő valóság legyen, engedem, hogy a másik úton legyen. Nem képzelem azt róla, hogy csodálatosan kifaragott márványszobor, hanem engedem, hogy ő is alakuljon élete, közös életünk, kapcsolatunk folyamán. A bizalom azt jelenti, hogy egészen mélyen hiszem, hogy valamiféleképpen a sokszor eltakaró külső vagy félrevezető látszat mögött van valami nagy-nagy ajándék, valami pozitív valóság. Hogy észreveszem a másikban a szikrát, akkor is, ha sokszor csak a hamu látszik. Hogy észreveszem, a másikban van valami ragyogó, valami világosság, akkor is, ha sokszor csak a homállyal, a köddel kerülök szembe. Észreveszem, hogy ami benne van, ami egészen egyedi, a Jóistennek az ajándéka és akarom ezt az ajándékot. El akarom fogadni Istentől ezt az ajándékát és ezért a másiknak adok időt, türelmes vagyok hozzá. Elfogadom, hogy esetleg nem minden úgy történik, ahogy kiszámoltam és elterveztem. Elfogadom azt, hogy zarándokúton van a másik és én is zarándokúton vagyok. Mindaz, amit a másikról állítok, az rám is igaz. Elfogadom, hogy mindkettőnknek alakulnunk kell még. Hogy szükségünk van még lehetőségekre, melyekben igazán kimunkálhatjuk, kiformálhatjuk önmagunkat. Elfogadom a másikat úgy, ahogy van, mert bízom benne. Azzal a bizalommal, reménnyel, azzal a szeretettel akarok a másikra tekinteni szüntelenül, hogy ő még növekedni tud, az Isten növekedést akar neki ajándékozni. Persze nem tagadható, hogy a növekedés együtt jár kellemetlenségekkel, együtt jár a szülésnek, a vajúdásnak a fájdalmaival és együtt jár az áldozathozatallal. A szeretet sohasem valami szirupos, könnyed dolog. Valóságát, igaz voltát az mutatja meg, hogy a másikért, szükség esetén, áldozatot tudok hozni, tudom hordozni a keresztet.
Nem gyanakodhatok – mondja a Szentatya – állandóan a másik miatt, hogy mi az, amit tesz, mi az, amit nem tesz. Nem ellenőrizhetem szűntelen, nem köthetem gúzsba, nem számoltathatom el minden percéről, mintegy sugallva, hogy nem bízom benne. Nem vehetem el teljesen a szabadságát. Engednem kell, hogy éljen és megvalósítsa azt, ami az ő útja. Engednem kell, hogy másokkal is kapcsolatba tudjon kerülni, más emberek által is gazdagodjon. A bizalom persze azt is jelenti, hogy ugyan engedem, de kíváncsi is vagyok rá. Ezt a kettősséget kell megélni, hogy nem elszámoltatom, de nyitott vagyok arra, amit meg akar osztani velem. Engedem a másikat élni. Engedem, hogy gazdagodjon, hogy engem is gazdagítson. Mert ha ezt nem tudom megadni a másik embernek, akkor nem tud igazán önmaga lenni. Ha attól kell mindig tartania, hogy számon kérik, ha nem talál megértő fülekre és szívre, akkor előbb-utóbb elkezd egy képet formálni magáról, amit felém mutat és ez a kép már nem teljesen önmaga. Elkezd szerepet játszani. Elkezdődik a titkolózás és bizalmatlanság lesz jelen minden pillanatban.
Bízni kell a másikban. Isten ad nekünk időt, és ahogy ő ajándékoz nekünk időt, nekünk is időt kell biztosítanunk a másiknak. Ez akkor is így van, ha sokadszor tapasztaljuk meg magunk vagy a másik törékenységét, gyöngeségét. Nem kiálthatunk fel, hogy tudtam, hogy így lesz, még akkor se, ha sejthettük. Nem mondhatjuk azt, hogy nincs értelme, hiszen nekem ajándékoztatott a másik.
Kedves Testvérek! A szeretethimnuszban a négy állítás: a szeretet mindent eltűr, mindent elvisel, mindent elhisz és mindent remél, csodálatosan hangzik, de a nehézséget a minden jelenti. Mert a szeretet nem csak ezt-azt akar megbocsájtani, a szeretet nem csak néhány dologra akar fátylat borítani, a szeretet nem csak egy-két esetben akar bizalmat szavazni, hanem minden esetben. Az igazi szeretet legalábbis ilyen. Erre hív meg minket az Isten, merthogy az igazi szeretet nem a mienk még. Az igazi szeretetet kérnünk kell Istentől és ő ajándékozza nekünk. Ezért vagyunk itt minden egyes reggel imádságban, várakozásban, mert az igazi szeretetre vágyunk, hogy közénk szülessen, erre vágyunk. Közben készülünk apránként, nap nap után, hűségünket bizonyítva az Istennek, fölvéve napi keresztjeinket. Közben bennünk is megszületik valami és jobban tudunk majd egymásnak, hinni egymásban, bízni egymásban. Többet tudunk majd elfedni egymás hibáiból, könnyebben tudunk majd megbocsájtani. Bízunk, remélünk abban, hogy így, napról napra, egyre inkább magunkon, társainkon, közösségeinken is a szerető Isten képe ragyog föl. Kérjük ezt ezen a reggelen is! Ámen.
