Nagypéntek az egyházi év legmegrendítőbb és legcsendesebb ünnepe: Jézus kínszenvedésének, halálának és sírba tételének a napja. A szent három nap legmélyebb valóságát: a passiót tárja elénk.
Az Anyaszentegyház ősi hagyomány szerint nem mutat be szentmisét ezen napon, mert maga az örök Főpap, Krisztus az áldozat a kereszt oltárán. A Jézust jelképező oltár díszek nélkül, csupaszon áll, mint a Golgota sziklatömbje, amelyen a megváltás áldozata végbement.
A liturgia színe a piros. A vér színébe, a vértanúság, a mártírság a szenvedés színébe, piros miseruhába öltözik a pap, ezzel jelezve Krisztus szenvedését. A liturgia kezdetén a pap némán vonul az oltárhoz, majd leborul az oltár előtt ezzel jelenítve meg az önmagát kiüresítő, az emberrel, a földdel azonosuló Krisztust. Az egyházi év legmegrendültebb liturgiája veszi ekkor kezdetét. Az olvasmányok is már Jézus szenvedésének titkát tárják elénk, elsőként az ószövetségi olvasmány Izajás próféta könyvéből (Iz 52,13–53,12) hangzik el. Az Úr szolgájának sorsáról, az Igaz szenvedéséről szól a próféta, akinek áldozatát Isten elfogadja. A szenvedő szolga, Ebed Jahve, az ószövetségi Üdvösségközvetítő, a Messiás előképe. A második olvasmány a Zsidókhoz írt levélből való, ahol Krisztus, mint igaz és tökéletes főpap jelenik meg előttünk (Zsid 4,14–16; 5,7–9). Az igeliturgia drámai csúcspontja következik ezután: János evangélium passiótörténetének (Jn 18,1–19,42) a felolvasása (vagy eléneklése). Ekkor tárul fel a legmélyebb titok: az a főpap, aki vállalja a szenvedést, a kínhalált, nem más, mint Krisztus, az Isten Fia, akinek áldozatát az Atya elfogadja a mi megváltásunkért, minden ember megváltásáért.
A szentbeszédet követő egyetemes könyörgésekben ezért imádkozik az Egyház mindenkiért, az egész emberiségért, lélekben a kereszt alatt állva. A könyörgések sorrendben az Anyaszentegyházért, a pápáért, a papságért, a hívekért, a keresztségre készülőkért, a keresztények egységéért, az Ószövetség népéért, a zsidókért, az Egyháztól elszakadtakért, a nem hívőkért, valamint az ország, a társadalom, a világ vezetőiért és különösen a szenvedőkért szólnak.
A szertartás folytatódik a kereszthódolattal. A kereszthódolat (adoratio crucis) hagyománya Jeruzsálemből származik, amikor is Szent Ilona megtalálta a szent keresztfát. Ez a hódolat a 7. századtól Rómában ünnepélyesebb formát öltött és a szent háromnap liturgiájának részévé vált.
Miután ez az egyetlen napja az egyházi évnek, amikor nincs átváltoztatás, a Miatyánk és az Isten Báránya elmondása után szolgáltatja ki a pap az előzőleg már konszekrált Eucharisztiát. A csendesség napja ez, így a zárókönyörgés elmondása után a liturgia befejeztével a pap teljes csendben távozik a templomból.
A helyi szokásoknak megfelelően ekkor következhet a lamentáció, Jeremiás siralmainak a felolvasása.
Nagypénteken az esti szertartást megelőzi az általában délután három órakor végzett keresztút. A keresztút segít megértenünk a történelem drámáját, de bennünket, hívőket biztosít arról, hogy nem a halálé az utolsó szó, hiszen a nagypénteket követi a feltámadás, a jó győzedelmeskedik a gonosz felett, a szeretet győz a gyűlölet felett, a harmadnapra Feltámadt Krisztus győzelme hirdeti, hogy az utolsó szó Istené, aki maga az Élet.
Az Egyház nagypénteken szigorú böjt megtartását kéri a hívektől. A 18 és 60 év közötti hívek legfeljebb háromszor étkezhetnek, és egyszer lakhatnak jól, valamint 14 éves kortól a húsételek fogyasztásától is tartózkodni kell. A hívek ezzel az önmegtagadással fejezik ki szeretetüket az Örök Főpap iránt és a testi lemondás emlékeztet minket Jézus mindhalálig tartó szeretetére.
Forrás: MKPK Sajtószolgálat
A fotón Munkácsy Mihály: Golgota című festménye látható.
Pécsi Egyházmegye
