Tóthné Költő Anita élete összeforrt a szigetvári plébániával. Gyermekként hittanórára járt az egykori káplánlakásban megtartott ifjúsági közösségi találkozókra, felnőttként pedig már tudatosan döntött arról, hogy hitoktatóként, ahogy ő fogalmaz, Jézust elvigye a gyermekek közé. Kiemelkedő katekétai szolgálatát a Pécsi Egyházmegye Dulánszky Nándor hitoktatói díjjal ismerte el 2022-ben.
- Hogy merült fel önben a katekétai szolgálat végzésének lehetősége? Volt meghatározó személy az életében, aki elindította ezen az úton?
- Fiatalként a szigetvári ifjúsági hittanos közösségbe jártam, amit Horváth Sándor atya alakított meg 1990-ben. Személyesen felkeresett bennünket otthonainkban, a moziba történt látogatásokon, de akár discoban is. Nagyon nagy hatással volt ránk, és minden pénteken mentünk az általa szervezett közösségi alkalmakra. Amikor kinőttük a káplánlakást, a hittanterembe kerültünk, ami nagyon jó volt, mert teljesen a magunkénak éreztük. Abban az időben épp ápolónőnek tanultam, mert mindig a mások iránti szeretet és segíteni akarás vezérelt. Érettségi után a helyi kórházban kezdtem el dolgozni. Ígéretet kaptam a továbbtanulási lehetőségre munka mellett, ez azonban nem történt meg. Így – mivel mindig is érdekelt a vallásunk - jelentkeztem az egyházmegye által indított teológiai tanfolyamra, ahol sok ismeretet szereztem, mély barátságokat alakítottam ki, és elköteleződtem a vallásos életre, a Jézushoz való tartozásra. Akkori plébánosunk, Csoma Dezső atya hívására elvállaltam a plébánia irodai szolgálatát, a hoboli iskola és a hatosztályos gimnázium hitoktatását, valamint kéthetente igeliturgia tartását a szigetvári kórházban, mert azért ezt a szálat nehéz volt elszakítani.
- A kezdeti elköteleződés ellenére azonban a hitoktatás, ha csak egy időre is, de megszakadt az életében. 1998-ban férjez ment, férjével családot alapított, majd a katekétai szolgálat egy igazán embert próbáló időszakában tért vissza az életébe.
- A férjem egy alapítvány munkatársaként értelmi sérült fiatalokkal foglalkozott. Egy időre felhagytam a hitoktatással, az alapítványnál lettem ápolónő, később lakóotthoni segítő. Vártuk a gyermekáldást, ami nagyon nehezen érkezett meg hozzánk. Mivel háromgyermekes családból származom, én is nagycsaládot szerettem volna. 2000-ben megszületett Péter, majd 2002-ben István, 2004-ben ajándékul kaptuk Balázst is. Közben óvodapedagógusi diplomát szereztem Kaposváron. 2014-ben, amikor bevezetették a hit- és erkölcstan oktatást az iskolákban, újra felmerült a hitoktatás lehetősége, ám ezt csak főiskolai végzettséggel lehetett végezni. Belevágtam. A három gyermek, a munkám és a főiskolai tanulmányok nagy terhet róttak rám. Az egészségi állapotom megrendült. 2016-ban koponyacsont daganatot és agyhártyadaganatot diagnosztizáltak nálam. Az állapotomtól függetlenül folytattam a tanulmányaimat, 2017-ben sikeres államvizsgát tettem a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola katekéta-lelkipásztori munkatárs szakán, ami a meglassult gondolkodás és beszéd miatt nem volt egyszerű számomra. Munkám során örömmel és eredményesen használom a főiskolán és a képzéseken szerzett ismereteket. Úgy gondolom, hogy végig a Szentlélek vezetése alatt álltam és állok jelenleg is. Isten mindig azokat az embereket küldi mellém, akikre szükségem van.
- A Szentlélek erejével vagyunk képesek Jézus útján, az életünk útján haladni az örömeink és fájdalmaink közepette. A történtek tükrében mit jelent az ön számára hitoktatóként szolgálni?
- Jézust elvinni a gyermekek közé. A gyermeki lélek nagyon befogadó, a fiataloké szintén, főként, ha saját életünk példáit állítjuk eléjük. Igyekszem úgy élni, hogy lássák rajtam, hűséges vagyok Istenhez, hogy a hittanórák tartása nem csupán munka, hanem örömmel és szeretettel végzett hivatás. Egy vidékről hozzánk került gyermek szülője megállított egyszer: „Már kíváncsi voltam, ki lehet ön, de ahogy belépett az iskolába, és minden gyerek átölelte, már nincs mit kérdeznem… Minden kérdésemre választ kaptam. Én ilyet még életemben nem láttam, hogy valakiért ennyire rajongjanak a tanulók.” Remélem, hogy a szívekbe rejtett magocska valamikor szárba szökken, és jó termést hoz.
- Ezek alapján nem lehet gond felidézni egy-két maradandó, meghatározó vagy szép pillanatot a hitoktatói szolgálatból. Melyek a szívéhez igazán közel álló momentumok?
- Rengeteg meghatározó, maradandó pillanat van, amiért úgy érzem, hogy érdemes hitoktatni. Akiket 20 éves koromban tanítottam, most a gyermekeiket hozzák: „Emlékszem, minket vittél kirándulni, táborba, mindenhova… Nekünk nagyon jó volt veled. Azt szeretném, hogy a gyerekemnek is ilyen jó legyen, veled bárhova el merem engedni…” De az is nagyon megható volt, amikor néhány hete egy nagy operációra készültem és a 8.oszályosaim, akiket szó szerint „pelenkás” koruk óta dajkálok, kiscsoportos koruktól fogva vezetem őket, megleptek egy borítékkal, amit csak műtét reggelén volt szabad kinyitnom. Tele volt piros szívekre írt üzenetekkel: „ Anita néni, Ébredjen fel és jöjjön vissza hozzánk, mert egész életünkben szükségünk lesz magára! Nagyon szeretjük!” és ehhez hasonlók. Ezek után sírva-mosolyogva mentem a 7 és fél órás műtétre.
- Miben látja napjainkban a hitoktatás legnagyobb kihívását, feladatát?
- Azt látom, hogy egyrészt túl sok a gyermekeknek és fiataloknak szóló különóra, tábor, zenekar, kórus, sportlehetőség, ami a mi időnkben nem volt, ezért boldoggá tett bennünket, ha a plébánián találkozhattunk. Nekik már nincs idejük beilleszteni az iskolai órákon kívüli hitoktatást az életükbe. Nagyon sok a középiskolákban a hétvégi kötelező bennmaradás, romlottak a tömegközlekedési lehetőségek, másrészt gyakran előnyt élvez a másokkal való digitális kapcsolattartás a személyes beszélgetések helyett. A szociális kapcsolatok igényét felváltotta a modern világ elektronikus kapcsolattartási igénye. A fiatalok nem tudják, hogy Istent keresik, ezért az elcsendesedés helyett a számítógépet választják.
- A gyermekektől és a szülőktől érkező visszajelzés jelenti az igazi elismerést a hitoktató számára, de kiemelkedő szolgálatát a Pécsi Egyházmegye idén Dulánszky Nándor hitoktatói díjjal ismerte el. Mi ennek az elismerésnek az üzenete az ön számára?
- A Dulánszky-díj hatalmas meglepetésként ért, nem számítottam rá. Az is kérdéses volt, hogy négy héttel az operáció után el tudok-e menni a díjátadóra, egyáltalán, a fejemet meg tudom-e tartani… Most is úgy érzem, nem vagyok rá méltó. Mindig, mindenkit jobbnak látok magamnál, mindenki más szolgálatát jobbnak érzem. Én csak azt tudom adni, ami vagyok, ami bennem van, ahogy Reményik Sándor Azt mondják című verse is tanít, pontosan ezt érzem:
„Ó Barátaim, ha egy fénysugár
Lelketekig hullt, át a lelkemen:
Nem enyém az a fény, csak bennem jár.
Istennek köszönjétek, - ne nekem!”
A díj egyik oldalról megerősített, hogy valamit jól csinálok, és itt a helyem. Másfelől magasabbra tette saját szememben a mércét, amit nem tudom, hogy meg fogok-e tudni ugrani, a bizonytalan egészségi állapotom és az egyre gyengülő teherbírásom miatt, de bízom abban, hogy Isten okkal és értelemmel tesz mindent, ami az életemben történik. Megteszem, ami tőlem telik, a többit pedig ő fogja hozzátenni, legyen az bármi.
Fotó: Tóthné Költő Anita magánarchívum
Pécsi Egyházmegye
Az oldalon közzétett fotók és a szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel vagy a Pécsi Egyházmegye írásos hozzájárulásával engedélyezett.
