A Pécsi Egyházmegye ötödéves papnövendéke, Miklovits Attila 1980-ban született Pécsett, hívő katolikus család második gyermekeként. A cisztercieknél tanult, mellette pedig cselló szakon a Liszt Ferenc Zeneiskolában. Érettségi után a Veszprémi Egyetemen szerzett mérnöki diplomát, majd néhány éven át alaposan mérlegelte és megérlelte magában a papi hivatásra való meghívása gondolatát. Felföldi László pécsi megyéspüspök Miklovits Attilát a Pécsi Egyházmegye szolgálatára szenteli diakónussá június 24-én a pécsi székesegyházban.
- Hogyan kezdődött minden? Hogy lett a lehetőségből terv, majd szándék a papi hivatás melletti elköteleződésre?
- Gyermekkoromtól ministráltam a pálosoknál. Akkoriban a visszatérő szerzetesek, novíciusok mondogatták először, hogy majd csatlakozzak hozzájuk… De anyai nagymamám is „lobbizott” ez ügyben. Később pedig, időről időre kaptam jelzéseket, ha nem is mindig hívő embereken keresztül. Mindez persze kevés lett volna, ha nem érzem magamban is a belső indíttatást, melynek azért elég sokáig ellenálltam – családi életre vágytam. Idővel azonban dönteni kellett és ebben egy cursillo segített.
- Hat évvel ezelőtt meghozta a döntést, a Pécsi Egyházmegye püspöke elfogadta a jelentkezését, majd pedig felvételt nyert az Esztergomi Érseki Papnevelő Intézet papnövendékei közé. Mit tettek hozzá a szeminarista évek a papi szolgálat iránti elköteleződéséhez?
- Visszatekintve hihetetlenül gyorsan elszálltak az ott töltött évek. Három elöljárói csapat alatt formálódtunk és mindegyiküktől lehetett tanulni. Szeminaristaként lehetünk egymásnak jobban, vagy kevésbé szimpatikusak, mégis rengeteg segítséget és odafigyelést tapasztalhatunk meg. Talán ez a közösség formálta leginkább az embert. Ott is igaz a közhely: annyit kapsz, amennyit beleadsz. A szemináriumi évek alatt sok helyen megfordultunk, sok papi példát láttunk – jót és rosszat egyaránt. Ugyan a rossz példából is lehet tanulni, de őszintén mondhatom, hogy a túlnyomó többsége jó tapasztalat volt, lelkesítő atyák példái, akik már évtizedek óta végzik csendes szolgálatukat. Ezek az életutak mindig megerősítenek engem.
- Június 24-ig már csak rövid idő, a beszélgetésünkkor mindössze néhány nap választja el a pillanattól, hogy kimondja az igent Isten akaratára. Hogy készült a diakónusszentelésre és a diakonátusra?
- A szemináriumban az elmúlt félév része volt évfolyamunk számára a spirituális atyával, dr. Csépányi Gáborral töltött heti szentelési punkta, melynek első felében a szentelési ígéreteket vettük sorra: kit mi érint meg belőle, milyen ezekkel kapcsolatos nehézségek várnak ránk, hogyan küzdhetünk meg azokkal stb. A második felében gyakorlati szempontból vettük sorra a várható feladatokat: például hogyan tartsunk jegyesoktatást, mire figyeljünk egy temetés kapcsán, hogyan készüljünk egy lelkigyakorlatra... Rektorunkkal, Balogh Attila atyával pedig mindezeket elpróbáltuk, hogy ne élesben legyünk először ezekben a helyzetekben. Az elmúlt időszakban viszont rengeteg, a tanulmányainkkal kapcsolatos feladatunk volt, sajnos nem sok időt tudtam fordítani a lelki ráhangolódásra. Ezért is vártam nagyon a szentelést megelőző 5 napos lelkigyakorlatot, melyet Magyarszéken töltöttünk.
- A szemináriumi évek, a lelkigyakorlatok hogyan változtatták, erősítették személyes istenkapcsolatát? Egyáltalán, hogyan jellemezné azt?
- Talán furcsán hangzik, de még tanulom. Mostanában gyakran megesett, hogy a napi zsolozsmázásra redukálódott a kapcsolat építésére szánt idő. Ilyenkor csak arra kérem Istent, hogy legyen velem minden dologban, ami aznap vár rám. Ha hasonlattal kellene élnem, a munkámban Isten olyan számomra, mint egy segítő munkatárs, aki sokkal jobb, hozzáértőbb nálam. Néha pedig bizony meglep, hogy nem azt a szerszámot adja a kezembe, amit kértem, de aztán mégis csak az bizonyul megfelelőnek, amit ő választott számomra és kínált fel. A pihenésben, a kikapcsolódásban egy csendes és megértő barát, akire mindig számíthatok, az imában pedig olyan, akinek már az is elég, ha vele vagyok és nem kell mondanom semmit.
- A látott papi életpályák és a személyesen szerzett benyomások alapján milyennek látja a szolgálatot, melyre a Jóisten önt meghívta?
- A szemináriumi gyakorlataink során voltak jobban testhezálló feladatok, és olyanok is, melyek elsőre ijesztőnek tűntek. Istennek hála, sokszor kaptam segítséget ezekhez is, és olykor a jól végzett munka örömét is megtapasztalhattam. A diakonátusi szolgálat azonban más. Ha lehet ilyet mondani, paposabb feladataink lesznek. Nem hinném, hogy Isten jobban megáldaná egy diakónus munkáját, mint egy laikusét, de szentség lévén, biztos, hogy nagyobb segítséget kapunk általa a szolgálathoz. Ahhoz a lelkipásztori szolgálathoz, melyhez ezt a szentelési jelmondatot választottam: „Itt vagyok, hívtál.” (1Sám 3,5b). Ez a mondat számomra kettős üzenettel bír: egyrészt benne van a szándék és a válasz a hívásra, amire, mint említettem, csak sok idő elteltével tudtam kimondani az igent, másrészt azonban kifejezi azt a készséget, hogy amire Isten hív, azt megteszem. Ebben mindig van hova fejlődni, fejlődnöm.
Pécsi Egyházmegye
Az oldalon közzétett fotók és a szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel vagy a Pécsi Egyházmegye írásos hozzájárulásával engedélyezett.
