Húszéves a Katolikus Szeretetszolgálat fenntartásában működő leányvári Hivatásőrző Ház, amely a szenvedélybetegséggel küszködő lelkipásztorok segítésére jött létre. Az intézmény 2007 óta világiakat is fogad. A szeptember 12-i jubileumi megemlékezésen megindító tanúságtételek hangzottak el, a hálaadó szentmisében Felföldi László pécsi megyéspüspök a kereszthordozásról beszélt. A Magyar Kurír írását közöljük.
A Hivatásőrző Ház munkatársai gondosan készültek a születésnapra. Süteménnyel fogadták az érkezőket, az otthon egykori lakóit, vendégeket, a Katolikus Szeretetszolgálat munkatársait, a szenvedélybetegség területén dolgozó társintézmények képviselőit. Eljött Orosz Atanáz miskolci és Felföldi László pécsi megyéspüspök. Mindketten az intézmény régi ismerősei, akik az egyházmegyéjükből itt gyógyuló paptestvéreket kísérik. „Sokszoros hozzátartozóként vagyunk itt, akik rendszeresen hozunk ide paptestvért, kérjük a segítséget, küzdünk minden emberért. Hol győzelemmel, hol nem, de arra törekedve, hogy megtegyük, ami rajtunk múlik” – fogalmazott Felföldi László.
Az egybegyűlteket a Szent Kereszt-templomban Tóth Tamás, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) titkára köszöntötte, tolmácsolva a püspökök testületének köszönetét. Kiemelte: a ház alapítói felismerték, hogy „a szenvedélybetegségek minden közösségben jelen vannak. Egy egészséges közösség pedig kell hogy tudjon segíteni bajba jutott tagjain.
* * *
A jubileumi szentmise főcelebránsa és szónoka Felföldi László pécsi megyéspüspök volt. Koncelebrált Orosz Atanáz miskolci megyéspüspök és számos római és görögkatolikus paptestvér.
Bensőséges ünneplés volt, hálaadás az újjászületésért. „Hálaadás a húsz évért, hálaadás, hogy hallhattuk, éreztük, átéltük, hogy tölti be ez a ház a küldetését, és milyen csodálatos ajándékok születnek a szívekben, és hálaadás azokért, akik készek ezt az ajándékot – életet, jövőt – átvenni, amit Isten nekik itt akar átadni. Imádkozzunk az itt dolgozókért, azokért, akik itt életet leltek, maradjanak meg ebben, s azokért, akik most itt vannak, hogy életet találjanak, s azokért, akiknek el kell jutni ide, hogy megnyíljanak az életre Istenben és embertársaikban” – fogalmazott Felföldi László a szertartás kezdetén.
A főcelebráns homíliájában a kereszthordozásról elmélkedett. Ha az élet értelmére, összefoglalására, megoldására kérdezünk rá, a kereszthez jutunk. Vedd fel a keresztedet, és indulj el” – Jézus ezzel mindent elmond, a többi ennek a kiegészítése. S mi van a kereszten? Ítélet és irgalom. Istenítélet, hiszen Isten egyszülött Fiát sem kímélte, keresztre adta, és Isten irgalma, mert úgy szerette a világot, hogy Fiát adta érte. Állandó feszültség van az ítélet – megítél a világ, megítélem magam – és az irgalom között, ami kinyitja a szívem, és azt mondatja: vagyok, értelme vagyok ennek a világnak, kezdhetek valamit az élettel.
A keresztben összesűrűsödik az ítélet és az irgalom, így általa értjük meg az életet. Mindenkinek megvan a maga keresztje, senki nem látja a másét. Mekkora megtiszteltetés, hogy itt néhányan megmutatták a magukét! Milyen ez a kereszt? Még a magunkéról sincs fogalmunk, nemhogy a másikéról! – elmélkedett a püspök. A kereszt alatt szabad megroppanni, szabad elesni, Jézus is elesett. Nem véletlen, hogy a megroppant nádat nem akarja eltörni. Azt akarja, hogy megerősödjön, és éljen.
Délelőtt megismertünk megroppant nádszálakat, pislákoló mécseseket, akikben megmaradt ennek emléke, ahogy eltört csonton a forradás, de élnek és világítanak. Ez a kereszt titka. Nem az különböztet meg minket, hogy van-e keresztünk, és mekkora. Sok száz ember keresztjét megismertem papi életemben. Sokan roppantak meg, de emelt fővel, bátran vitték. Arra gondolok, én hogy bírnám. Én nem roppannék meg? Erősebb lennék? Nem, sosem gondoltam, hogy erősebb, bölcsebb, jobb lennék. Jézus arra biztat: „Emeld fel, vedd fel a keresztedet, szorítsd magadhoz a te életed, a te életedet éld!”
Hogyan kapjuk a keresztet? Talán azt gondoljuk, így hozta az élet. Életünk legsúlyosabb keresztjét azonban magunk rakjuk magunkra, magunk engedjük, hogy mások ránk tegyék. Mit kezdek vele? Hogyan viszem? Elhelyeztem-e az életemben? A tanúságtételekben úgy hallottuk, igen, ők elhelyezték, és tudnak most már boldogan élni. Elhelyezték a próbatételt, mellyel mindennap szembenéznek.
Felföldi László felidézett geszterédi gyermekkorából egy szemléletes történetet: „Egyszer egy termetes faoszlopot kellett A-ból B-be elvinnem. Nem bírtam felemelni. Az egyik végét megemeltem, alámásztam, úgy húztam a vállamra. Már a vállamon volt, de nem tudtam elindulni. Elhelyeztem, egyensúlyba hoztam, és akkor már tudtam vinni.” Ezt az egyensúlyt kell megtalálni, és akkor már el tudunk indulni.
De az élet keresztje egyedül nem hordozható. Kell a közösség, a csoport, a család, akikkel együtt vagyunk. A világunkban ezt veszítettük el. Rá kell találnunk, akikkel együtt vihetjük a keresztet. Kérjük meg a másikat: »Segíts!« Jézus sem szégyellte, hogy segíteni kell neki: Veronika egy kendőnyi szeretetet adott. Ezt kell elfogadni és ezt kell ajándékozni. Nem kell senki keresztjét átvenni. Erre nincs módunk, de mellé tudunk állni, akár csak egy kendőnyi szeretettel, erre azonban szükség is van, hogy a szeretet ajándéka megszülessen. Induljunk el az élet békéjének és szeretetének útján” – biztatott a szónok.
A jubileumi ünnepen nyolc mélyen őszinte, önfeltáró tanúságtétel hangzott el. A keresztről vallottak, ahogyan az életük megroppant, és ahogyan megtalálták az utat.
Az eseményről készült teljes beszámoló a Magyar Kurír oldalán olvasható.
Fotó: Fábián Attila
Szöveg: Trauttwein Éva
Pécsi Egyházmegye
Az oldalon közzétett fotók és a szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel vagy a Pécsi Egyházmegye írásos hozzájárulásával engedélyezett.
