2025. szeptember 1-től Dr. Lukács Ottilia vette át a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola (PPHF) vezetését rektor elődjétől, Dr. Kovács Gusztávtól. A PPHF első női rektorát kérdeztük terveiről, jövőképéről, Egyházunk jelenlegi helyzetéről és a főiskola abban elfoglalt szerepéről.
A PPHF-en ez idáig a Szentírástudományi Tanszék tanszékvezető főiskolai tanáraként Ószövetség, Bibliaismeret, Exegézis és a Bibliai héber tárgyak oktatása fűződött a nevéhez. Mikor kapcsolódott be a PPHF-en folyó oktatásba?
Először 2018 tavaszán voltam vendégoktató a PPHF-en, amikor három tárgyat bíztak rám. Ebben az időszakban még nem gondoltam, hogy ez egy hosszú távú kapcsolat első lépése lehet, mert ekkor már tíz éve éltem Belgiumban. A pécsi megkeresés nagyon váratlanul ért, mert korábban semmi kötődésem nem volt Pécshez, a régióhoz. Az elődömmel, Kovács Gusztávval összefutottam a kétévente megrendezésre kerül Európai Katolikus Teológusok Kongresszusán, Strassbourgban. Később, amikor felvette velem a kapcsolatot és meghívott, hogy vállaljam el több tárgy tanítását a főiskolán, örömmel elfogadtam, mert frissen ledoktorált kutatóként nagyon fontos volt a külföldi tapasztalat.
2018 nyarán ismét felhívott Kovács Gusztáv, hogy szeptember 1-től Pécsre kellene költöznöm, mert teljes állású tanárként szeretne foglalkoztatni. Azt hiszem, fel sem fogtam, mit kér tőlem. Abban maradtunk, hogy van 48 óránk a férjemmel eldönteni, hogy elfogadjuk a meghívást vagy nem. Őszintén szólva soha nem mertünk arra gondolni, hogy ugyanabban az intézményben egyszerre kapunk lehetőséget, ráadásul szakmában: a férjem egyháztörténész doktori hallgató volt ekkor még, én meg frissen ledoktorált ószövetséges. Életünk egyik legintenzívebb 48 órája volt: bevállalunk valami teljesen ismeretlent, vagy maradunk a megszokott helyen.
Döntöttek és bevállalták. Friss doktori diplomával a zsebében hogyan folytatódott a szakmai előmenetele immár Pécsen?
A habilitációm után nagyon felgyorsult minden. Pár hónapra kaptam meg a rektorhelyettesi feladatokat, ami elsősorban az intézmény akkreditációjának előkészítését és koordinálását jelentette, illetve az oktatás és a működés terén a minőségirányítást. Ez is egy intenzív tanulási időszak volt, amely során betekintést nyerhettem a magyar felsőoktatás működésébe, jogszabályi hátterébe, ráadásul nagy volt a tét, hiszen az akkreditáció az intézmény hallgatóinak és munkatársainak a jövőjéről is szól. Ezért is volt óriási öröm, hogy idén májusban megkapta a főiskola a maximális öt évre szóló akkreditációt, ami egyben egy igazán objektív, külső szakmai visszajelzése is a munkánknak a Magyar Akkreditációs Bizottság részéről.
A Pécsre költözés tehát nem jelentette és nem jelenti számomra a belekényelmesedést egy oktatói pozícióba. Pécs és a főiskola egy folyamatos kihívást jelent, hiszen nagyjából kétévente kell valami teljesen újba beletanulni, egy szintet megugrani, amihez természetesen kapok megfelelő támogatást.
Ezúttal egy főiskola vezetése jelenti ezt az új szintet. Hogyan élte meg és milyen érzésekkel vállalta el a rektori megbízásra szóló felkérést? Milyen szolgálatot kért öntől Felföldi László püspök atya a Pécsi Egyházmegye főpásztoraként, az intézmény fenntartójaként?
Felföldi László püspök atyától érkező rektori megbízásra szóló felkérés minden kétség nélkül a legnagyobb meglepetés, jó értelemben véve mélyvíz és kihívás, amihez foghatót eddig nem kaptam. Őszintén szólva, fel sem merült bennem ennek a lehetősége, többek közt azért sem, mert ritkák a női rektorok. Annál is inkább meglepő volt püspök atya kérése, mivel a főiskolánknak eddig nem volt női vezetője.
Nagyon nehéz röviden megfogalmazni, hogy hogyan éli meg az ember, amikor a megyéspüspök azt kéri, legyen közvetlen munkatársa egy olyan munkában, amiben egy-egy jó vagy rossz döntés százötven hallgatóra és húsz kollégára van hatással.
Az első napokban leginkább a felelősség terhét éreztem, mert rektorhelyettesként pontosan láttam, mivel jár a rektori feladat. De természetesen rengeteg vonzata van a felelősségen túl is ennek a szolgálatnak, s úgy érzem, idő kell még, hogy részleteiben is megértsem, mire is kért fel igazán püspök atya. Nagyon hálás vagyok neki az első pillanattól kapott támogatásért, az őszinte meghallgatásért, az előrevivő beszélgetésekért.
A szolgálat, amit kér tőlem, s ami a főiskolán eltöltött évek alatt kirajzolódik előttem leginkább az, hogy segítsek az intézményt jobban elhelyezni az egyházmegye pasztorális küldetésében.
A szinodalitás, amelyet Ferenc pápa tudatosított az Egyházban, ezt az őszinte odafordulást, meghallgatást, párbeszédet jelenti. Ebben kell növekednünk. Sokan úgy gondolták a Szentatya szavait, hogy azt jelenti, lassan elkezdjük a közösségeinkkel megszavaztatni a döntéseket, s így a döntés felelősségét ráruházzuk a közösségre. Aki ezt így értelmezte, az igen keveset értett meg a jezsuita/Szent Ignác-i gondolkodásból. Nekünk az Örök Király őszinteségével, tudatosságával kell tudni odafordulni ahhoz, aki mellettünk áll. Nem értettem, hogy ha annyiszor elolvastuk és hallottuk az evangéliumi történetekben megjelenő Krisztust, miért nem logikus, hogy keresztényként ezt tekintjük követendőnek? Én az egész intézménnyel együtt ebben szeretnék leginkább fejlődni.
Említette, hogy kis számban látnak el nők rektori feladatokat egyházi felsőoktatásban. Hogy fogadták a hallgatók, oktatók, adott esetben egyházi felsőoktatási intézmények vezetői az Ön kinevezését?
Azt hiszem, hozzám hasonlóan még sokakat meglepett püspök atya döntése. Ha röviden kell válaszolnom azt mondanám, hogy bár éreztem a kollégák támogatását már rektorhelyettesként is, olyan közeg vesz körül néhány hete, ahol mindannyian a kezdés lelkesedésével és kegyelmével haladunk a rengeteg munkában. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam emiatt, mert a kört kitágítva egy támogatói közeg vesz körül nem csak a kollégák, de a hallgatók, az adminisztráció és egész környezetünk részéről is. Ez a Veni Sancte szentmisén volt talán a legegyértelműbb, amikor a PPHF családja – ahogy hívjuk az COVID időszaka óta a főiskola közösségét – része volt a rektori szolgálat nyilvános átadásának. Itt tapasztaltuk meg, hogy
a szolgálat és felelősség átadása-átvétele történt törés nélkül a főiskola életében. Néhányan vissza is jeleztek ezzel kapcsolatban, hogy mennyire megnyugtató volt számukra az egységet látni Kovács Gusztáv rektor elődöm és köztem.
Ha őszintén nézzük, sajnos hiányzik a világ ezen szegletében a jó átmenet, a biztonságot adó stafétaátadás kultúrája. Ezért is olyan megnyugtató számomra, hogy ebben jó példát tudtunk adni, mert mindössze ennyit vár el a világ az Egyháztól: jó példát adni.
Új korszak kezdődik Önnel a főiskola életében?
Hogy mennyire lesz ez új korszak, azt majd az utánunk jövők fogják tudni jól megítélni. Számomra egyelőre az a legfontosabb, hogy a főiskola életét és megszokott hétköznapjait abban a mederben vigyük tovább, ami jó, természetes volt eddig is és a cél elérése érdekében történik. Mivel minden ember más háttérrel, tapasztalatokkal és személyiséggel rendelkezik, természetes, hogy lesznek majd olyan utak, irányok a főiskola életében, melyek újak lesznek. Jelenleg egy felpörgött és legyünk őszinték, túlpörgött világban élünk. Ez a rohamos fejlődés körülöttünk történik, aminek részesei vagyunk. Nem tudunk és nem is szabad konzerválni valamit, amit ma értékesnek látunk.
A fejlődésnek van egy törvényszerűsége, vagyis nem lehet semmit egy bizonyos szinten tartani: vagy fejlődünk vagy visszafejlődünk. A stagnálás elkerülhetetlenül a zuhanást jelenti. Ennek fényében püspök atya kérése, hogy legyünk jobban jelen az egyházmegye életében, számomra nem csak intézményesen, hanem személyesen is nagyon fontos.
A gyermekeink már elég nagyok, hogy be lehet vállalni egy-egy kirándulást, hosszabb ünnepi szentmisét, rövidebb zarándoklatot. Hétvégén például sikerült eljutni a bátai zarándoklatra intézményesen és családdal is, hiszen nemcsak a gyermekeimmel, de egy húszfős hallgatói csapattal egyszerre tudtunk részt venni egyházmegyénk egyik kiemelkedő ünnepén. Vasárnap pedig egyházmegyénk első akolitusavatásán Nagymányokon, ahol a főiskola korábbi hallgatóját, volt tanítványunkat és barátunkat, Kelle Ferencet lektorrá és akolitussá avatta püspök atya. Hétfőn részt tudtunk venni a Pécsi Zsidó Hitközségben a zsidó újév, a rosh hashana és az új rabbi beiktatásának ünnepén. Azáltal, hogy jelen tudok lenni az egyházmegye, a város eseményein, a főiskola is egyre jobban része lesz ezeknek a találkozásoknak, s ezáltal több együttműködésre és közös programok szervezésére nyílik lehetőség.
Eddig a tanítás volt a meghatározó irány a munkáját illetően, a rektori pozíció, egy intézmény vezetése azonban másfajta képességeket, talentumokat is igényel, korunkban pedig egyfajta menedzseri szemléletmódot is. Mit gondol ezekről a kihívásokról?
Ezzel teljes mértékben egyet tudok érteni. Az eddigi oktatói és kutatói munka nagyon szépen kiegészítette egymást. A főiskola életében az oktatás van a fókuszban, mert ez a fő profilunk. A vezetői pozícióból nézve viszont ez csupán az egyik legfontosabb szegmens. A rektori szolgálat egy nagyon átfogó, holisztikus szemléletet kíván: közös munkát az oktatókkal, az adminisztrációban dolgozókkal, a hallgatókkal. Ez utóbbiban már nem csupán pár közös tárgynál kapcsolódunk, hanem közös programok és együttműködés a Hallgatói Önkormányzattal, a főiskola XXIII. János Szakkollégiumával stb. A szakkollégium esetében még jobban tágul a kör, hiszen ott nemcsak a mi hallgatóink vannak jelen, hanem a PTE hallgatói is. Ezen belül egy új csoport a nigériai hallgatóink közössége, akikkel teljesen más szempontok szerint kell együtt dolgoznunk, mint a helyi hallgatókkal. Az intézményen kívül a legfontosabb a Pécsi Egyházmegyével és annak intézményeivel való együttműködés, más felsőoktatási intézményekkel, a magyar felsőoktatást meghatározó szervekkel, mint a Kulturális és Innovációs Minisztérium, az Oktatási Hivatal és a Magyar Akkreditációs Bizottság. Nagyon szeretem a sokszínűséget és ezért is gondolom azt, hogy a párbeszéd és a jó kapcsolatok fontosak más felekezetekkel és a vallásokkal is.
Összességében tehát azt érzem, hogy nagyon összetett kihívásokkal állok szemben. Felsőoktatási intézményként meg kell felelnünk annak, amit ma elvárnak a minőségi oktatásra törekvő intézménytől Európa és Magyarország szintjén egyaránt. Ugyanakkor helyi szinten szerves része kell legyünk az egyházmegyének, hiszen az egyetemes Egyházat képviseljük azáltal, hogy hitoktatókat, katekétákat, lelkipásztori munkatársakat vagy teológusokat képzünk, s mindezt elsősorban az egyházmegye számára. Ezt a kétoldalú és egyben sokoldalú elvárást nem lehetetlen küldetésnek látom, hanem két pillérnek amire, ha a főiskola épít, hosszú távú stabilitást jelent.
Az eddigi tapasztalataim alapján úgy gondolom, hogy ez a sokoldalú kihívás nem veszély, hanem inkább egy óriási fejlődési lehetőség.
Hivatalba lépésével a rektori ciklusára vonatkozóan milyen alapelveket fogalmazott meg? Mit vesz át rektor elődjétől? Mit visz tovább, min szeretne változtatni?
Mivel egy nagyon intenzív tanulási folyamatban vagyok, nem merném azt mondani, hogy máris van egy letisztult alapelveket összefoglaló listám. Pár gondolatot emelnék csupán ki, ami eddig is foglalkoztatott és az akkreditációra készülve felmerült bennem, amivel érdemes lenne foglalkozni. Az első alapelvként talán a két pillért emelném ki, amit az imént említettem.
Szeretném, ha két stabil lábon állna a főiskola: egyrészt legyen egyértelmű szerepe az egyházmegye életében, legyünk jelen és segítsük a saját profilunkkal a pasztorális, kulturális és intellektuális munkáját; ide kapcsolódik az oktatók, hitoktatók támogatása továbbképzésekkel; másrészt, feleljünk meg a felsőoktatási intézményektől elvárt magyarországi és európai standardoknak megfelelő minőségirányításnak.
Az előző akkreditációs eljárás során nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk ezen a téren. Néhány éve elindult egy jó irányba tartó folyamat a hitéleti felsőoktatási intézményektől elvárt minőség területén. Eddig a minőségirányítás volt a fő fókuszom rektorhelyettesként, amit rektorként mindenképpen erősíteni szeretnék.
A rektor elődömtől a sokszínű külföldi kapcsolatokat, oktatóknak és hallgatóknak szervezett rendezvényeket szeretném leginkább tovább vinni. Biblikusként nyilván nagyobb hangsúly tevődik a Szentírásra és a felekezetközi, meg vallásközi párbeszédre. Emellett szeretném a hazai hitéleti felsőoktatási intézményekkel is még szorosabbra fűzni a kapcsolatot.
Hogy látja a PPHF, mint intézmény jövőjét? Hogy tudják a versenyhelyzetben és a széles kínálatban, ugyanakkor csökkenő érdeklődés közepette megszólítani a leendő hallgatókat és egyáltalán elérni, hogy a PPHF-et válasszák, itt folytassák a tanulmányaikat?
A fiatalok és egyáltalán a kereső emberek megszólítása egy nagy kihívás ma, nem csupán a főiskola, hanem az egész egyház számára is. Ugyanakkor az is egy kézzelfogható tapasztalat, hogy frissen érettségiző hallgatóink közt vannak többen, akik nagyon tudatos fiatal keresztényként jönnek hozzánk egyértelmű célokkal, mely leginkább a hitoktatásra fókuszál. A fő feladatunk az, hogy a diplomaszerzés után is kapcsolatba maradjunk velük, de közben tudjuk integrálni őket az egyházi munkába.
Az évek során több nyitott rendezvényt szervezünk a középiskolások számára, ahol olyan közeget teremthetünk, amiben tudnak ismerkedni a főiskolával anélkül, hogy a kortársakkal konfrontálódjanak, akik nem nyitottak az Egyház irányában. Ilyen népszerű események a 153 Fesztivál, a Kutatók Éjszakája vagy éppen intézményünk nyílt napja. Az évről évre elkészített felmérés mégis azt mutatja, hogy a személyes tapasztalat vonzza be leginkább a hallgatókat. Barátok, családtagok vagy hitoktatók, akik nálunk végeztek vagy jelenleg is hallgatóink. Ezért is vannak hallgatóink az ország távolabbi területeiről is. A jó tapasztalatok megosztása nagyon fontos, mert azt látjuk, hogy a hiteles embert keresik ma leginkább.
Az évről évre növekvő levelezős tanrendű hallgatóink száma rámutat egy olyan tendenciára, amire Ferenc pápa is rávilágított az elmúlt év végén a Kultúra és Oktatás Dikasztérium által szervezett nemzetközi konferencián, ahol a teológia jövőjéről beszélt.
Egyre többen vannak olyanok, főleg középkorúak, akik másoddiplomásként jönnek teológiát tanulni, nemcsak tudásuk bővítése vagy hitük elmélyítése miatt, hanem főként azért, hogy a főiskolán megszerzett tudással aktív résztvevői legyenek Egyházunknak.
Ezt bizonyítja a püspök atya kérésére indított akolitkusképzés népszerűsége, melyre a jelentkező, nagyrészt középkorú férfiak száma kimagasló. Idén indult az organikus pedagógiai továbbképzés, ahol szintén ez a tendencia körvonalazódott már az első alkalom során. Az említett 30-60 év közötti korosztály érdeklődésének mozgatója összetett, de alig van olyan, aki ne említené motivációjaként a tényt, hogy gyerekként, fiatalként vallási neveltetése hiányos volt vagy e téren semmit nem kapott. Ez az összetett jelenség arra hív bennünket a hitéleti felsőoktatásban, hogy a teológiai oktatás tartalmát és célját gondoljuk át, esetleg tervezzük újra.
A teológiai oktatás módszertanára is kell reflektáljunk: Kinek, mit és hogyan tanítsunk a 21. század hitéleti képzésének különböző szakirányain, hogy a Z generáció és az azt megelőző, teljesen más kontextusban felnövők és kihívásokat megtapasztalók számára elérhetővé, életszerűvé és relevánssá tegyük a teológiát. Frissen végzett levelezős hallgatókkal beszélgetve felmerül folyamatosan az a kérdés, hogy hogyan „vigyük ki” a főiskola falain kívülre azt az értéket, amit megosztunk, megszerzünk e falak között.
A már említett képzési formákon túl milyen egyedi, helyi elvárásoknak kell megfelelnie az intézménynek?
A dél-dunántúli régióban mi vagyunk az egyetlen intézmény, amely hitéleti képzéseket kínál. Ezért önmagában is egyedi a helyzetünk és egyben óriási a felelősségünk is ezen a téren. A hitéleti képzéseink – egy- vagy kétszakos hittanár, teológia, katekéta- és lelkipásztori munkatárs, valamint a pasztorális tanácsadás és szervezetfejlesztés – alapvetően a régióban felmerülő pasztorációs tevékenységre képez munkatársakat. Emellett a megkeresések is rámutatnak arra az igényre, hogy szükség van a szociális irányú területek felé történő nyitásra is. Ezek feltérképezése és a tervezés már folyamatban van. Első körben továbbképzéseket szervezünk, ami akkreditáció nélkül indítható, ugyanakkor a résztvevők visszajelzéseiből is látjuk, hogy egy-egy ilyen képzést milyen irányban érdemes fejleszteni, esetleg szakindításig elvinni. Ez utóbbiban is mindig a régió sajátosságait kell figyelembe venni, hogy elsősorban ide, helybe képezzünk megfelelő szakembereket.
Ön nemcsak a hallgatók körében ismert személy. Említette korábban, hogy az intézmény falain kívül is számos alkalommal lehet találkozni Önnel egyházi eseményeken. Jól látható módon élő kapcsolata van az Egyházzal, egyházi közösségekkel. Milyennek látja korunk Egyházát? Mi a legégetőbb feladat ma a közösségek életében?
Valóban sokféle egyházi közösséggel volt és van kapcsolatom. Egy közel 5000 lelkes katolikus faluban nőttem fel Erdélyben, ahol az egyházi élet és az egyházi év határozta meg a hétköznapjainkat. A kedvenc példám a nagyböjt és a húsvét időszaka. A közösség lelkigyakorlata, vagyis a triduum nagyhéten, utána a szent három nap, majd a nagyszombati feltámadási szertartás és szentmise, ami este 11 órakor kezdődött és éjszaka 1-2 előtt nem ért véget, majd a húsvétvasárnap és húsvéthétfő. Ebből csöppentem a belgiumi 9 órakor kezdődő feltámadási misékre. A napsütéses nagyszombati szertartást nagyon nehezen tudtam elhelyezni, mert nagyon másmilyen tud lenni a megszokotthoz képest. A nagyjából 50.000 hallgatót számláló Leuveni Katolikus Egyetemen nagyon sokféle vallási közösségben megfordultam: volt amerikai szemináriumi közösség, Fülöp-szigeteki, afrikai, dél-amerikai közösség és sorolhatnám. Tökéletes Bábel, ahol mindenki rátalált arra az útra, ahol a legjobban tudta megélni Krisztus keresését.
Azt hiszem a Pécsi Egyházmegye most jut el arra a szintre, amit lassan 15-20 éve tapasztaltunk Belgiumban, vagy egyszerűen „Nyugaton”.
Kezd óriási lenni a paphiány és az egyházi közösségek fennmaradásához szükség van a világi hívők összefogására, kezdeményezéseire és kreativitására. Püspök atya az akolitusképzésében éppen ezért lát óriási potenciált, ami elősegítheti ezt a tudatos egyházi szerepvállalást a világi hívők részéről.
A rengeteg negatív példa ellenére azt gondolom, hogy az az Egyház, amit mi szeretünk „nyugati hanyatlónak” hívni, átalakult: kisebb lett, de tudatosabb és elkötelezettebb. Azért jár az ember templomba, mert fontos neki, tudja miért van ott és azt is tudja, hogy mi az ő szerepe az Egyházban.
Ugyanakkor korunk egyházát sokszínűnek látom. Van a virágzó és rohamosan fejlődő harmadik világ Egyháza, ahol a hit jelent mindent. Erről nagyon sokat hallunk egészen testközelből a nigériai hallgatóinktól, de ugyanezt hallom más afrikai országokból, Indiából vagy a Fülöp-szigetekről származó barátaimtól. És van
a szerényebb, átalakulóban lévő nyugati Egyház, aminek mi is a tagjai vagyunk, ahol mondhatnánk, szintén rohamosan átalakul minden és még nem látjuk tisztán az irányt. Az a kérdés, hogy ebből a jelenleg nem túl biztató helyzetből hogyan tudunk továbblépni, hogyan tudjuk segíteni a papjainkat, szerzeteseinket, a világi hívőket és a keresőket.
A levelezős hallgatóink, akik harminc és nyolcvan év közöttiek, éppen ezért jelentenek óriási potenciált ebben az átalakuló Egyházban, mert ők tudatosan keresnek, tudják, hogy miért jönnek hozzánk tanulni és azt is, hogy meglévő tapasztalataikat és tudásukat hogyan tudják az egyházi munka javára fordítani.
Végül a legégetőbb feladat Egyházunkban, hogy hogyan tudnak igazi, élő kapcsolatokon alapuló közösséget kialakítani, ahol ismerik egymást az emberek.
Amikor elmegyünk szentmisére mindig a csendet és a nyugalmat keressük. Kívülről nézve egy plébániai közösség együtt ünnepli az eukarisztiát, de valójában mindenki egyedül, magában, egy láthatatlan burokban ünnepel. A mai elmagányosodott, individualizálódott világban óriási szükség lenne a személyes kapcsolatokra a plébániai közösségen belül. Szerintem a történelem során kialakult nagy számú közösségek vezettek oda, hogy elveszett az egymással beszélgetést folytató és egymást személyesen ismerő közösség, az együtt étkezés és beszélgetés, ami az ősegyházat jellemezte. Ezt viszont érdemes lenne valamilyen módon visszavezetni.
Azt láttam nyugati plébániákon, hogy mindig van egy szimbolikus agapé a mise végén. Ez lehet egyszerű tea és sütemény, amit maguk a hívek hoznak, de a lényeg, hogy az ember kifele menet megálljon beszélgetni másokkal. Ez nem megvalósíthatatlan program számunkra sem. Nagyon szeretem a zsidó közösségeket, mert ott ez természetes. A szombatfogadás szertartásának része a közös ima és a kiddus, a közös étkezés, amire mindenkit szeretettel várnak, aki csak beteszi a lábát a zsinagógába. Ez olyasmi, amit érdemes lenne kipróbálni és lassacskán visszahonosítani a mi közösségeinkbe.
Hatalmas, egyben felemelő küldetés ezeknek a feladatoknak a megvalósítása minden hívő számára. Mindezekkel a tarsolyában milyen elvárásokkal kezdte meg új akadémiai évet a PPHF új, egyben első női rektoraként, nőként, édesanyaként, feleségként?
Az elmúlt években több programot, tervet és újítást indítottunk el a főiskolán, amit nagyon szeretnék folytatni. Rektorként az embernek óriási a felelőssége, hogy mindent összefogjon, átlásson, kapcsolatot tartson és egyáltalán egy referenciapont legyen az intézményben, akihez mindenki fordulhat. Számomra fontos, hogy minél hamarabb letisztuljon az irány és a konkrét célok, hogy lássuk, merre tartunk. Szeretem előre megtervezni a napom, a hetem, az évem, de persze ebbe a tervezésbe mindig hagyok lehetőséget a Gondviselésnek, hogy átírja a terveim. Ezért is dolgozom már az intézmény idei és az ötéves minőségirányítási- valamint az intézményfejlesztési tervén. Ha ez elkészül, akkor megvan a rektori feladatom gerince, iránya és ez nemcsak a magam számára fontos, hanem az intézmény számára is.
A főiskola első női rektoraként azt gondolom, emiatt kicsit nagyobb figyelmet kapok. Az elvárások is mások, még ha nem is nagyobbak.
A legnagyobb kívánságom persze az, hogy továbbra is önazonos maradjak kisgyermekes édesanyaként, feleségként, oktatóként, kutatóként – mert a Szentírás olvasása és kutatása továbbra is munkám és hivatásom marad függetlenül attól, hogy intézményvezetőként több dologra kell majd egyszerre figyelni.
Az sem elhanyagolható, hogy a 3 és 5 éves gyermekeimnek még mindig száz százalékban szükségük van rám délután, az ovi után, hétvégén, otthon pedig szeretem a teljesen megszokott életem élni. A jó időbeosztás volt az, ami eddig is egyben tartott és segített, hogy közben minden feladatom lehetőleg időben teljesítsem. Azt hiszem, a kegyelmen túl ez a tudatosság fog az új szolgálatom során is sok erőt adni.
Papp Erika/Pécsi Egyházmegye
Fotó: Pécsi Egyházmegye
Pécsi Egyházmegye
Az oldalon közzétett fotók és a szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel vagy a Pécsi Egyházmegye írásos hozzájárulásával engedélyezett.
