A nagyböjti triduum utolsó szakaszában Felföldi László pécsi megyéspüspök az emberekben lévő jóság előhívásáról, a közösségek megtartó erejéről és Isten felajánlásinkra adott válaszáról elmélkedik.
„Nagy szeretettel és örömmel köszöntöm a testvéreket!
A harmadik elmélkedéshez jutottunk. Láttuk a hit a csodáját, amely elindítja az embert egy olyan úton, életösvényen, amely csak az övé, amely különleges, mindentől és mindenkitől más. Majd láttuk, hogy ezen az úton a család az, ahol meg kell találnunk a magunk helyét, ahol az ember emberré válik, ahol az életet, az emberi sorsot, a jövőt tudjuk átadni. Ma viszont egy nagyobb, tágabb terét szeretném ennek megvizsgálni, amely hozzátartozik a mindennapi feladatainkhoz – meggyőződésünktől függetlenül, hiszen Jézus ezt a feladatot adta nekünk és ebben vállalunk közösséget.
Az emberiség története, amikor az emberről beszél, akkor a közösségről szól. Az emberi közösség adta és adja meg a fejlődést, az életbiztonságot, az életminőség nagyságát. Az ember közösségben válik emberré. Meghatározó, hogy kik vesznek körbe minket. Így találjuk meg életünk küldetését, a közösségért, amellyel kapcsolatban érezzük, hogy leszűkült, visszafogott lett a fiatalok életében. S most egyértelműen látszik, hogy az emberek szívében ott a vágy a csoportban való lét iránt. De a keresztény közösség, az Egyház elveszítette ezt a pótolhatatlan belső erőt, pedig ez a Krisztuskövetők életéhez tartozik. Jézus – mielőtt átadja magát a szenvedésnek – életének, sorsának legmélyét fogalmazza meg, s ekkor ezért a közösségért imádkozik. Erről beszél, ezt tárja fel a szívében:
De nem csak értük könyörgök, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem. Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy eggyé legyenek, amint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen eggyé legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél engem, és szereted őket, amint engem szerettél. (Jn 17,20-23)
Ez az emberi élet biztonsága, stabilitása. Isten, embertárs, önmagam, mint egy háromlábú szék – ezt kell megerősíteni és megélni. Az emberi szív legnagyobb terhe a magány, a feleslegesség érzés, amely szegénységként nehezedik az emberi sorsa. A közösség az, ami nem lehet tanítani, elmagyarázni, lehetetlen információval átadni. Ezt csak megélni lehet, hogy az ember élmények útján tanulja meg, hogy családban van. Ez az élettér az, amelyet meg kell valósítanunk, hogy mindenkinek – felnőttnek, fiatalak, gyermeknek – része legyen ebben a közösségben. Az első Egyháznak, az induló közösségeknek egyetlen belső üzenete volt, amit félreérthetetlenül felismertek: nézzétek, mennyire szeretik egymást. Ez a ma Egyházának üzenete? Városokban, falvakban ezt látják? Ha nem, akkor minden szavunk, tettünk üres és hiteltelen. A jövő családja, Egyháza vagy ilyen bensőséges közösség lesz vagy nem lesz.
Ennek a közösségnek egy nagyon fontos belső valósága az öröm. Jézus többször beszél erről:
Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek is, és teljes legyen az örömötök. (Jn 14,11)
De az öröm elsősorban önmagunkban kell, hogy meglegyen: örülni annak, hogy élünk, küldetésünk van ebben a világban. Aki önmagát szereti, a világ mindenségét és embertársait sem fogja gyűlölni. Aki értékeli önmagát, megtalálja az örömöt a világban.
Mások öröme, örömöt válthat ki másokban. Ha megosztjuk az örömöt, teljesebbé tesszük a világot! Mint egy tavaszi virág, amely megosztja örömét a napfényben és arról beszél, hogy az élet jó. Ennek kell életre kelni a szívünkben.
Azt mondja Jézus:
Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek is, és teljes legyen az örömötök. (Jn 14,11)
Olofsson Placid atya a munkatáborban, ahol állandóan élet és halál között voltak, feladatként adta ki a raboknak, hogy minden este számoljanak be egy örömről, amiért hálát adnak, mert így lehet életben maradni. Ezt mi is tudjuk. Ebben az örömben ott van a nagy kísérője, a megerősítője: a jóság a közösségben. A jóság, mint az emberi élet legmélyebb és legátfogóbb lénye. Ha egy emberről el tudjuk mondani, hogy jó, akkor mindent elmondtunk, a lényeget találtuk meg. Különben bármilyen különleges eredményt elmondhatunk valakiről, de ha nem mondhatjuk, hogy jó, akkor semmit nem mondtunk róla. A közösség, a világ a jó emberekre vár. Ez a közösség éltető ereje, biztonsága. Utána, ha már megtaláltuk az örömöt, a jóságot, akkor megszületik a küldetés, ami szép. Minden embernek küldetése van a földön! Az emberi élet, az emberség ereje az élet, a tudás, a szeretet, a hit átadása. Ez a közös misszió! Ez a közös küldetés minden ember számára, kivétel nélkül. Ezt kell megtalálnia, megélnie az Egyháznak is! S ez a nagy feladata, hogy átadja a hitet. Küldetésünk van! Jézus magához hív, hogy elküldjön minket. Krisztusi útra kell lépni! Itt és most kell megtalálni nekünk azt a megoldást, amivel a hitet, az Egyház hitét, Krisztus barátságát meg tudjuk mutatni, át tudjuk adni. De ehhez keresnünk kell az új utakat.
Estein azt mondja: a bolondság az, hogy mindig ugyanazt tenni és várni, hogy az eredmény más legyen. Márpedig mi ezt tesszük. Mindig ugyanazt tesszük és várjuk a különlegeset. Ezért már cselekedni kell! Mindenki szeretné, ha lennének jobb családok, közösségek, élő Egyház, viszont ehhez változni, tenni kell! Így majd növekedést, gazdagságot, teljesebb életet tapasztalhatunk. De ezt csak Vele tudjuk megvalósítani. Minden embernek van egy különleges képessége, amit Isten azért ad, hogy egymást és a közösséget szolgáljuk, mert így lesz egyre élhetőbb az élet. Isten tervét egyre valóságosabban teljesítve változásokat hoznak sorsunkban. Nekünk kell változtatni, tenni! A cél, a feladat egyénileg és közösségben, hogy képesek legyünk erre. Ugyanakkor mindig visszahúz a megszokott, mert a megszokott rossz biztonságosabb, mint az új, az ismeretlen. Nem ragyog fel Isten arca, szeretete, ha nem merünk nyitni, változtatni az új, a sokszor ismeretlen felé, Krisztussal!
Sík Sándor ezt a küldetést, melyet meg kell valósítanunk, így fogalmazza meg:
Az Isten küld…
Az Isten küld, testvéreim tinéktek,
hogy sugarai eleven tüzét,
amik arcáról a szívembe égtek,
sugározzam csendesen szerteszét
a testvéreknek, kik az éjben járnak.
Az Isten küldött, szentjánosbogárnak.
Ennyi képességünk biztos, hogy van! Egy szentjánosbogárnyi, egy mosolynyi, egy kis fény – hogy ezt ajándékozzuk, ezt adjuk testvérinknek.
A közösségnek másik nagyon fontos feladata a háttér: az erő, az alap, az imádság, az Istenre való figyelés, a vele való kapcsolat. Mert ez az, ami a csodát megteremti az egyéni és a közösségi életben. A pécsieknek, a területen élőknek nem kell erről bizonyságot tenni. 1943-ban, amikor dúlt a háború és sorra pusztultak el a városok, az egyházmegye püspöke, Virág Ferenc és a polgármester, Esztergár Lajos Jézus Szíve oltalmába, Isten oltalmába ajánlották városunk. Utólag látható volt az eredmény. A nehéz háború ellenére Pécs nem kapott bombatámadást. Egyetlen bomba esett a vasútállomásra, de nem robbant fel. Ebből utána egy harangot öntöttek. Majd a város felajánlásának hatvanadik évfordulójára készülve, a szentmise előestéjén valaki telefonált Garadnay Balázs Pécs-Kertvárosi plébánosnak és elmondta, hogy ez a harang ott van a templom padlásán. Így gyorsan előkeresték és másnap az ünnepségen ott állt a haranglábon a béke harangja a bombából, ami annak az üzente, hogy Isten meghallgatta Pécs imádságát. Megdöbbenve figyelték ezt az emberek és megértették, hogy az Úr megmentette őket. Akkor, 1943-ban csoda történt, mivel nem volt természetes, hogy egy várost elkerül a támadás.
Napjaik kérdése, hogy most 2021-ben, a világjárvány idején mit teszünk: jajveszékelünk, pszichés terheinkkel súlyosbítjuk magunk és mások terheit vagy embertársi bizalommal keressük és elfogadjuk a segítséget, amit Isten adni akar nekünk?
Őseink tapasztalata bátorít minket. A pécsiek már megtapasztalták, hogyha az ember az Istennek felajánl, akkor Ő nem marad néma. Jézus azt mondta:
S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig. (Mt 28,20)
Tegnap is, holnap is, velünk, veled, személyesen. Elhisszük, hogy igazat mond? A baranyaiaknak ezt nem kell bizonygatnom, mert itt, a mi földünkön történt. A vírusnak, a családoknak, az életnek a háborúja itt van, ezért kérem, fogjunk össze – ahogy 1943-ben a kilátástalanság sötétségben is – és mutassuk meg, hogy van még bennünk hit, erő, remény! Csak azt kell megnézni, hogy felelős emberként a környezetünkben jót akarunk-e, többet és szebbet. Amennyiben igen, akkor mindegy, hogy hova tartozunk, jó emberek vagyunk. A Jó Isten oltalmazzon, hogy megismerjük az élet örömét és győzelmét, hogy a rideg, fagyos, pusztító események után a tavasz, a virágzás, a gyümölcstermés győzzön az emberi szívekben, a családokban, az Egyház közösségében.
Összetartozunk, felelősek vagyunk egymásért. Ezt fogadjuk el, éljük meg a felelősséget és közös imánkkal Isten akarata szerint győzzünk együtt! Ezt az egymáshoz tartozást Sík Sándor így fogalmazza meg:
Isten lánca
Nem, nem engedlek, fogom a kezed:
Az Isten lánca vagyok én neked.
Kötlek, magadhoz, élő kötelekkel,
Komoly, virrasztó, nehéz szeretettel.
A ködlő múltat, akarom, feledd,
S állj meg hajnalló mélyeid felett.
És nézz magadba boldog félelemmel:
Isten szemével és az én szememmel.
És tépd el mind a félig-fátylakat.
Akarom: láss és megszeresd magad.
Hogy lásd magad: ifjúnak és igaznak,
Erősségnek és mosolygó vigasznak.
Lásd, hogy világol a boldog titok:
A zengő porta, mit Isten nyitott.
Akarom: keljen új életre benned
Alvó dala az építő igennek.
És mosolyogd rám, édes jó barát,
Az erős Isten élő mosolyát."
