Konferenciát szerveztek május 11-12-én Rómában az olasz társadalom minden szektorának, politikai, gazdasági, egyházi élet képviselőinek részvételével a születésszám növelésének érdekében. Ferenc pápának az eseményen elhangzott felszólalását az alábbiakban adjuk közre.
Tisztelt Miniszerelnök Asszony!
Tisztelt Hatóságok és a civil társadalom Képviselői!
Kedves Barátaim, Testvéreim, kedves Gigi Barátom!
Elnézést kérek, amiért nem állva beszélek, de nem bírom elviselni a fájdalmat, amikor állok.
Köszöntelek mindannyiatokat, és köszönöm elkötelezettségeteket. Köszönöm Gigi De Palónak, a Fondazione per la Natalità [a születésszám növekedéséért dolgozó alapítvány] elnökének szavait, és a meghívást, mert úgy gondolom, hogy a születésszám kérdése mindenki számára központi jelentőségű, különösen Olaszország és Európa jövője szempontjából.
Csak két „pillanatképet” szeretnék felvillantani, olyan eseményekről, amelyek itt a [Szent Péter] téren történtek. [Az első:] Két héttel ezelőtt a titkárom a téren volt, és egy anyuka közeledett, babakocsit tolva. A titkárom, aki egy jólelkű pap, odalépett hozzá, hogy megáldja a kisbabát… [Belenézett a babakocsiba:] egy kiskutya volt benne! [A második kép:] Bő két héttel ezelőtt, a szerdai általános kihallgatáson egyesével köszöntöttem az embereket, és egy hölgyhöz érkeztem, aki nagyjából ötven év körüli volt, mint én [viccelődött a pápa]; köszöntem a hölgynek, ő pedig kinyitott egy táskát, és azt mondta: „Áldja meg, kérem, ő az én kisbabám”: egy kiskutya volt! Ott már nem volt türelmem, és leszidtam a hölgyet: „Asszonyom, annyi gyermek éhezik, maga meg egy kiskutyával él?!” Testvéreim, ezek a mai világból vett jelenetek, de ha így mennek tovább a dolgok, ez lesz a megszokott a jövőben! Vigyázzunk!
A gyermekvállalás a fő mutatója egy nép reményének. Ha kevesen születnek, az azt jelenti, hogy kevés a remény az emberekben. Ennek pedig nemcsak a gazdasági és társadalmi életre vannak negatív következményei, hanem ez aláássa a jövőbe vetett bizalmat is. Megtudtam, hogy tavaly Olaszország minden idők legalacsonyabb születésszámát érte el: mindössze 393 000 gyermek született. Ez a szám arról árulkodik, hogy nagy aggódással néznek az emberek a jövőbe. Napjainkban a gyermekvállalást a családok által viselendő tehernek tekintik. És ez sajnos meghatározza a fiatalabb nemzedékek gondolkodásmódját, akik bizonytalanságban, ha nem éppen kiábrándultságban és félelemben nőnek fel. Olyan társadalmi légkörben élnek, amelyben a családalapítás titáni erőfeszítéssé vált, ahelyett, hogy olyan közös érték lenne, amelyet mindenki elismer és támogat. Veszélyes dolog az, hogy egyedül érzi magát az ember, és kénytelen kizárólag a saját erejére támaszkodni: ez azt jelenti, hogy a közösségi élet lassan elenyészik, az ember beletörődik a magányos létezésbe, melyben mindenkinek egyedül kell boldogulnia. Ennek az a következménye, hogy csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak, hogy erőforrásaiknak köszönhetően nagyobb szabadsággal választhassák meg, milyen formát adjanak életüknek. Ez pedig igazságtalan, túl azon, hogy megalázó.
Talán még sosem látszott olyan bizonytalannak a jövő, mint most, háborúk, világjárványok, tömeges elvándorlások és éghajlati válságok közepette. Barátaim, nem csak bizonytalannak látszik, hanem bizonytalan is! Minden gyorsan megy, és a megszerzett bizonyosságok is gyorsan elmúlnak. Az életünket körülvevő sebesség növeli a bennünk lévő törékenységet.
A bizonytalanságnak és a törékenységének ebben az összefüggésében pedig a fiatalabb nemzedékek mindenkinél jobban átélik az ideiglenesség érzését, így a holnap egy megmászni lehetetlen hegynek tűnik.
A Miniszerelnök Asszony „válságról” beszélt, mely kulcsszó. De emlékezzünk két dologra a válsággal kapcsolatban: a válságból nem lábalhatunk ki egyedül! Vagy mindannyian kilábalunk belőle, vagy senki sem! Másodszor: a válságot nem ugyanúgy hagyjuk magunk mögött: vagy jobbak, vagy rosszabbak leszünk! Emlékezzünk erre! Ilyen a mai válság! A stabil munkahely találásának és megtartásának nehézségei, a megfizethetetlenül drága lakások, az egekbe szökő albérleti díjak és az elégtelen bérek valódi problémák. Olyan problémák, amelyek felhívást intéznek a politikához, mert mindenki számára látható, hogy a szabadpiac a szükséges korrekciós eszközök nélkül kegyetlenné válik, és egyre súlyosabb helyzeteket és egyenlőtlenségeket teremt. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt mesélték: egy szállítási cég előtt sorban álltak a munkát kereső nők. Az egyiknek szóltak, hogy ő következik; bemutatta az adatokat… „Rendben, napi tizenegy órát fog dolgozni, és a fizetése hatszáz euró lesz. Elfogadja?” Erre a nő: „De hogyan, hatszáz euró tizenegy óráért… ebből nem lehet megélni.” – „Asszonyom, nézze maga mögött a sort, és döntsön. Ha tetszik, elfogadja, ha nem tetszik, éhezni fog.” Körülbelül ilyen világban élünk. Ez egy kevéssé barátságos, ha nem ellenséges kultúra a családdal szemben, mivel az egyén szükségleteire összpontosít, ahol állandóan az egyéni jogokat követelik, de a család jogairól nem esik szó (vö. Amoris laetitia apostoli buzdítás, 44). Különösen a nőknek kell leküzdhetetlen nehézségekkel szembenézniük.
A leginkább megkárosítottak éppen ők, a fiatal nők, akik gyakran kénytelenek választani karrier és anyaság között, vagy összenyomja őket a családjukról való gondoskodás terhe, különösen, ha kiszolgáltatott idősekről és önálló éltvitelre képtelen emberekről kell gondoskodniuk. Jelenleg a nők ennek a választáshoz kötött munkavégzési szabálynak a rabjai, mely az anyaságtól is távol tartja őket.
Természetesen van Gondviselés, és családok milliói tanúskodnak róla életükkel és döntéseikkel, de sokak hősiessége nem válhat mindenki mentségévé! Ezért távlatos politikai döntésekre van szükség. Termékeny talajt kell készítenünk egy új tavasz kivirágzásához, és magunk mögött kell hagynunk ezt a demográfiai telet. És mivel a talaj közös, ahogyan a társadalom és a jövő is közös, a problémát közösen kell megoldani, ideológiai elhatárolódások és előítéletek nélkül. Fontos az összefogás. Igaz – a ti segítségetekkel is – sok előrelépés történt, és ezért hálás vagyok, de ez még nem elég.
Szemléletváltásra van szükség: a család nem a problémának, hanem a megoldásnak a része.
Ezért azt kérdezem: van-e valaki, aki bátran előre tud nézni, aki a családokra, a gyermekekre, a fiatalokra mer fogadni? Sokszor hallom az anyák panaszkodását: „Ó, a fiam már régen elvégezte a tanulmányait, de nem házasodik meg, otthon marad… mit tegyek?” – „Asszonyom, ne vasalja ki az ingjeit, kezdje ezzel, aztán majd meglátjuk!”
Nem fogadhatjuk el, hogy társadalmunk megszűnjön életadónak lenni, és hogy az életörömöt kiölő szomorúságba süllyedjen. Amikor nem adjuk tovább az életet, jön a szomorúság. A szürke, rossz közérzet. Nem fogadhatjuk el passzívan, hogy sok fiatal nehezen tudja megvalósítani a családról szőtt álmait, és kénytelenek lentebb vinni vágyaik mércéjét, beérve magánéleti és középszerű pótlékokkal: pénzt keresni, karriert csinálni, utazni, féltékenyen őrizni a szabadidőt… Mindezek a dolgok akkor jók és helyesek, ha egy nagyobb életadó projekt részei, olyan projekté, amely életet ad önmagunk körül és önmagunk után; ezzel szemben, ha csak egyéni törekvések maradnak, akkor önzéssé sorvadnak és belső megfáradáshoz vezetnek. Ilyen a nem életadó társadalom lelkiállapota: belső megfáradás, mely lelohasztja a nagy vágyakat, és társadalmunkat a fáradtság társadalmaként jellemzi!
Adjunk újra levegőt a fiatalok boldogság utáni vágyának! Igen, ők vágynak a boldogságra: adjunk újra levegőt! Nyissuk meg előttük az utat! Mindannyian tapasztaljuk, mi a saját boldogságunk mutatója: amikor úgy érezzük, hogy olyasmi tölt el bennünket, ami reményt kelt bennünk, és felmelegíti a lelkünket, és ösztönösen arra érzünk indíttatást, hogy megosszuk másokkal. Ezzel szemben, amikor szomorúak, szürkék vagyunk, védekezővé válunk, bezárkózunk, és mindent fenyegetésként érzékelünk. Tehát a születésszám és a befogadás – melyeket sosem szabad szembeállítani, mert ugyanannak az éremnek a két oldala – megmutatja, mennyi boldogság van a társadalomban. Egy boldog közösségben természetes módon kifejlődik az a vágy, hogy életet adjunk, az a vágy, hogy integráljunk, befogadjunk, míg egy boldogtalan társadalom olyan egyének összességére redukálódik, akik mindenáron meg akarják védeni azt, amijük van. És megannyiszor elfelejtenek mosolyogni.
Barátaim, miután megosztottam veletek ezeket az aggodalmakat, melyeket a szívemben hordok, szeretnék egy számomra kedves szót rátok bízni: remény. A születésszám kihívása a remény kérdése. De vigyázat, a remény nem optimizmus, ahogyan azt gyakran gondolják, nem egy homályos pozitív érzés a jövővel kapcsolatban. „Ó, te egy pozitív ember vagy?” Nagyszerű! Ám a remény valami más. Nem ábrándozás, nem egy érzés, hanem egy konkrét erény, egy életattitűd. Konkrét döntésekhez van köze.
A remény minden ember jóért való munkálkodásából táplálkozik, akkor növekszik, amikor úgy érezzük, hogy részt veszünk abban, hogy értelmet adjunk saját életünknek és mások életének. A remény táplálása tehát társadalmi, intellektuális, művészi és – a szó legnemesebb értelmében – politikai cselekvés; képességeinknek és erőforrásainknak a közjó szolgálatába állítása, a jövő építése. A remény változást szül, jobbá teszi a jövőt. Ez a legkisebb erény – mondja [Charles] Péguy –, ez a legkisebb, de ez visz a legmesszebbre! És a remény nem csak meg! Annyi Turandot van manapság, akik azt mondják: „A remény mindig megcsal.” A Biblia viszont azt mondja nekünk: „A remény nem csal meg” (vö. Róm 5,5).
Úgy szeretek gondolni erre a mindenkit egybegyűjtő konferenciára [Stati Generali della Natalità], melyet harmadik alkalommal rendeztek meg, mint a remény építkezési területére, ahol nem megbízásból dolgozunk, nem azért, mert valaki fizet érte, hanem ahol mindannyian épp azért dolgozunk együtt, mert mindenki remélni akar. Ezért kívánom, hogy ez a mostani konferencia alkalmat adjon arra, hogy „kiszélesítsétek az építkezési területet”, hogy több szinten is egy nagy reményszövetséget hozzatok létre. Jó látni, hogy itt együtt van a politikának, az üzleti életnek, a bankszektornak, a sportnak, a szórakoztatásnak és az újságírásnak a világa, hogy együtt gondolkodjatok arról, hogy miként lehet demográfiai télből demográfiai tavaszba lépni. Hogy miként születhetünk újjá, nemcsak fizikailag, hanem belsőleg is, hogy mindennap világra jöjjünk, és reménnyel világítsuk meg a holnapot. Testvéreim, ne nyugodjunk bele a szürke egyhangúságba, a meddő pesszimizmusba, a megalkuvó mosolyba, nem!
Ne higgyük, hogy a történelem már megváltoztathatatlan, hogy semmit sem lehet tenni a tendencia megfordítása érdekében.
Mert Isten – hadd mondjam ezt az általam kedvelt nyelven, a Biblia nyelvén – éppen a legszárazabb sivatagokban nyit új utakat (vö. Iz 43,19). Keressük együtt ezeket az új utakat ebben a száraz sivatagban!
A remény ugyanis arra szólít bennünket, hogy mozgásba lendüljünk, hogy olyan megoldásokat találjunk, amelyek kialakítják azt a társadalmat, amely megfelel a mai történelmi időszaknak, ennek a megannyi igazságtalansággal átszőtt válságos kornak. A háború az egyik ilyen igazságtalanság. A születésszám növekedéséért tett erőfeszítés azt jelenti, hogy helyrehozzuk a társadalmi kirekesztés azon formáit, amelyek a fiatalokat és jövőjüket sújtják. És ez mindenki számára nyújtott szolgálat: a gyermekek nem egyéni javak, hanem személyek, akik hozzájárulnak mindenki növekedéséhez, emberi és generációs gazdagságot hozva. Kreativitást hoznak a szülők szívébe is.
Azt szeretném mondani nektek, akik azért vagytok itt, hogy – szakértelmetek és képességeitek felhasználásával – jó megoldásokat találjatok: érezzétek magatokénak azt a nagy feladatot, hogy reményt ébresszetek, hogy elindítsatok olyan folyamatokat, amelyek lendületet és életet adnak Olaszországnak, Európának, a világnak, amelyek sok gyermekkel ajándékoznak meg bennünket. Köszönöm!
Forrás: Magyar Kurír
Pécsi Egyházmegye
Az oldalon közzétett fotók és a szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel vagy a Pécsi Egyházmegye írásos hozzájárulásával engedélyezett.