Papszentelést ünnepel a Pécsi Egyházmegye június 22-én, amikor Felföldi László pécsi megyéspüspök áldozópappá szenteli Mihovics Szebasztián és Miklovits Attila diakónusokat a Szent Péter- és Szent Pál-székesegyházban. A papnövendékekkel a 2023 júniusában történt diakónusszentelés előtt készült hosszabb interjú, melyből a papi hivatásról vallott gondolataikról szóló részeket szerkesztve újra közreadjuk.
A Pécsi Egyházmegye ötödéves papnövendéke, Mihovics Szebasztián 1998-ban született Nagykanizsán. Gyermekkorát a mintegy 800 lelket számláló horvát ajkú kis faluban, Tótszentmártonban töltötte, ahol elkezdett érlelődni szívében a papi hivatás gondolata. Középiskolai tanulmányait azonban már Pécsett, a Szent Mór Iskolaközpontban, majd később az Esztergomi Érseki Papnevelő Intézet papnövendékeként folytatta.
- A papi hivatás gondolata már gyermekkorában megjelent az életében. Hogy emlékszik vissza a kezdetekre, melyek a meghatározó emlékképei a gyermekévekből?
- Édesapámat korán elveszítettem, mindössze kétesztendős voltam. Édesanyámnak dolgoznia kellett, így a család idősebb tagjaira, köztük a nagymamámra voltam rábízva. Az ő imádságos példája ragadós volt, így bőven kijutott nekem is a falusi népi jámborság legkülönbözőbb formáiból. Nagymamával szinte minden templomi eseményen ott voltunk. Imádkozni is ő tanított meg. Bár sajnos már nem él, megalapozott reményem van, hogy fentről kísér engem. A papi hivatás gondolata egészen kicsi gyermekkoromtól kezdve nem hagyott nyugodni. Az egyházközség életében is igyekeztem aktívan részt venni: ministráltam, besegítettem a sekrestyési teendőkbe, részt vettem több különböző hittanversenyen. Középiskolás éveimben, melyet Pécsett, a Szent Mór Iskolaközpontban töltöttem, tovább erősödtem papi hivatásomban.
Lehetőségem volt megismerkedni több pappal, beszélgethettem velük, és hitoktatóim is mindenben segítségemre voltak. Érettségi előtt már biztos voltam a döntésemben, ki mertem mondani az igent. Nem volt egyszerű, mert sok félelem volt bennem, de ez a félelem átalakult nagy izgalommá, mert úgy fogtam fel a meghívást, hogy egy nagy kalandra hív engem Krisztus. Ez a kaland pedig egy egész életre szól, éppen úgy, amikor a házastársak indulnak el közös életük nagy kalandjára. Az igent gyakran nehéz kimondani, mert nem látjuk előre a jövőt, azt csak Isten tudja előre. De hiszem, hogy Isten nem okoz csalódást. Mi persze, emberi ésszel, sokszor értetlenül állunk az akadályok és megpróbáltatások előtt, de Isten gondolatai nem az ember gondolatai, ő tudja mi miért van, és hogy mi lesz nekünk a legjobb. Nagy példa erre számomra a Bizalom Édesanyja, Mária, aki nagy bátorsággal mondott igent az Életre, Krisztusra: „Legyen nekem a Te igéd szerint "(Lk 1,38).
- Milyennek látja azt a szolgálatot, amelyre a Jóisten önt meghívta? Hogy válhat önből a lelkek jó pásztora?
- Tavaly (2022-ben, A Szerk.) nyáron gondolkodtam rajta, milyen szentelési jelmondatot válasszak. Hallottam korábban egy prédikációt, ami valahogy megfogott. Onnantól kezdve a legkülönbözőbb formában találkoztam egy ott hallott mondattal: volt, hogy szentmisén, volt, hogy egy baráti beszélgetés közepette, biblikum órán is előkerült, pedig nem is az volt a tananyag. Aztán egyik alkalommal egy kedves szerzetesnővértől kaptam egy könyvet, melynek borítóján a halfogás jelenete volt. Amikor pedig szeptemberben visszaköltöztünk a szemináriumba, az első nap épp az volt a napi evangélium. Aznap este, amikor összegyűltünk, rektor atya újra felolvasta a csodálatos halfogásról szóló evangéliumi szakaszt, melyet már reggel a misében hallottunk.
Ez mind az oka, amiért szentelési jelmondatomul Lukács evangéliumából választottam a Jézus szájából, a csodálatos halfogás alkalmával elhangzó mondatot: „Ne félj! Ezentúl emberek halásza leszel” (Lk 5,10). A jelenet mind a három szinoptikus evangéliumban szerepel más-más hangsúlyokkal. Jánosnál pedig az utolsó fejezetben kerül említésre. Egyedül Lukácsnál szerepel azonban a „ne félj” kifejezés. Lehet rajta elmélkedni, hogy én találtam meg az igehelyet, vagy inkább az igehely talált meg engem. Mindenesetre fontos számomra a „Ne félj!” felszólítás. Jézus ezt nekem is mondja, aki arra készülök, hogy az embereket szolgáljam. Biztosít arról, hogy velem van szolgálatom közben. Emlékeztet arra, hogy mindenem, amim van, tőle származik. Ő az, aki engem emberek halászává tud tenni. Magam egyedül gyönge és esetlen vagyok. Ő adja a kegyelmet, rajta keresztül munkálkodhatok majd az emberek között.
A Mihovics Szebasztiánnal készült interú teljes szövege ITT olvasható.
* * *
Miklovits Attila 1980-ban született Pécsett, hívő katolikus család második gyermekeként. A cisztercieknél tanult, mellette pedig cselló szakra járt a Liszt Ferenc Zeneiskolába. Érettségi után a Veszprémi Egyetemen szerzett mérnöki diplomát, majd néhány éven át alaposan mérlegelte és megérlelte magában a papi hivatásra való meghívása gondolatát. Az Esztergomi Érseki Papnevelő Intézet papnövendékeként kezdte meg teológia tanulmányait.
- Hogyan kezdődött minden? Hogy lett a tervből szándék a papi hivatás melletti elköteleződésre?
- Gyermekkoromtól ministráltam a pálosoknál. Akkoriban a visszatérő szerzetesek, novíciusok mondogatták először, hogy majd csatlakozzak hozzájuk… De anyai nagymamám is „lobbizott” ez ügyben. Később pedig, időről időre kaptam jelzéseket, ha nem is mindig hívő embereken keresztül. Mindez persze kevés lett volna, ha nem érzem magamban is a belső indíttatást, melynek azért elég sokáig ellenálltam – családi életre vágytam. Idővel azonban dönteni kellett és ebben egy cursillo segített.
- A szemináriumi évek, a lelkigyakorlatok hogyan változtatták, erősítették személyes istenkapcsolatát? Egyáltalán, hogyan jellemezné azt?
- Talán furcsán hangzik, de még tanulom. Mostanában gyakran megesett, hogy a napi zsolozsmázásra redukálódott a kapcsolat építésére szánt idő. Ilyenkor csak arra kérem Istent, hogy legyen velem minden dologban, ami aznap vár rám. Ha hasonlattal kellene élnem, a munkámban Isten olyan számomra, mint egy segítő munkatárs, aki sokkal jobb, hozzáértőbb nálam. Néha pedig bizony meglep, hogy nem azt a szerszámot adja a kezembe, amit kértem, de aztán mégis csak az bizonyul megfelelőnek, amit ő választott számomra és kínált fel. A pihenésben, a kikapcsolódásban Ő egy csendes és megértő barát, akire mindig számíthatok, az imában pedig olyan, akinek már az is elég, ha vele vagyok és nem kell mondanom semmit.
- A látott papi életpályák és a személyesen szerzett benyomások alapján milyennek látja a szolgálatot, melyre a Jóisten önt meghívta?
- A szemináriumi gyakorlataink során voltak jobban testhezálló feladatok, és olyanok is, melyek elsőre ijesztőnek tűntek. Istennek hála, sokszor kaptam segítséget ezekhez is, és olykor a jól végzett munka örömét is megtapasztalhattam. A diakonátusi szolgálat azonban más. Ha lehet ilyet mondani, paposabb feladataink lesznek. Nem hinném, hogy Isten jobban megáldaná egy diakónus munkáját, mint egy laikusét, de szentség lévén, biztos, hogy nagyobb segítséget kapunk általa a szolgálathoz. Ahhoz a lelkipásztori szolgálathoz, melyhez ezt a szentelési jelmondatot választottam: „Itt vagyok, hívtál.” (1Sám 3,5b). Ez a mondat számomra kettős üzenettel bír: egyrészt benne van a szándék és a válasz a hívásra, amire, mint említettem, csak sok idő elteltével tudtam kimondani az igent, másrészt azonban kifejezi azt a készséget, hogy amire Isten hív, azt megteszem. Ebben mindig van hova fejlődni, fejlődnöm.
A Miklovits Attilával készült interjú teljes szövege ITT olvasható.
A papszenteléshez kapcsolódó írásunk ITT olvasható.
Szöveg és fotó: Pécsi Egyházmegye
Pécsi Egyházmegye
Az oldalon közzétett fotók és a szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel vagy a Pécsi Egyházmegye írásos hozzájárulásával engedélyezett.
