Felföldi László pécsi megyéspüspök június 22-én áldozópappá szentelte Mihovics Szebasztián és Miklovits Attila diakónusokat a pécsi Szent Péter- és Szent Pál-székesegyházban. A Pécsi Egyházmegye újmiséseit a Magyar Kurír is bemutatta.
„Ne félj, ezentúl emberek halásza leszel!” – Mihovics Szebasztián papi jelmondata egyszerre ad megerősítést, biztonságot, bátorítást és céltudatosságot. Az újszövetségi igehely ezt a feladatot fogalmazza meg: az üdvösségre kell elvezetned az embereket. „Ez életünk értelme” – mondja a szentelés előtt készült beszélgetés során.
Mihovics Szebasztián a Szombathelyi Egyházmegyében született, Tótszentmártonban, a horvát határ közelében. Kétéves volt, amikor édesapja elhunyt. Mivel édesanyja dolgozott, a nagymama vigyázott rá. „Magával kellett vinnie a templomba minden imádságra, misére, hiszen nem maradhattam egyedül otthon. Kezdetben nem szerettem, sok volt benne a »nem értem dolog«. Aztán jött egy pillanat, amikor kezdett megtetszeni a templomi légkör. A muszájból az lett, hogy »de jó misére menni«” – meséli Szebasztián a gyerekkoráról.
2009-ben elhunyt a nagymamája, édesanyja újra megházasodott. „Nehéz volt megszoknom az új családi állapotokat. Voltak súrlódások, úgy éreztem, jó lenne távolságot venni az otthonomtól, ezért jelentkeztem a pécsi Szent Mór Iskolaközpontba.” Pécshez kötődött, mert édesanyja betegsége miatt a nagymamával sokat jártak a városba. Emellett fontos volt számára, hogy katolikus iskolában tanuljon. Pécsett kollégista lett, a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának kollégiumában lakott. „Egy nyolcszáz lelkes faluból kerültem a nagyvárosba. Élmény volt számomra a város, a püspöki székhely.”
Legbelül ekkor már hívást érzett a papságra. Megemlékezik hitoktatójáról, Molnár Péterről, akinek sokat köszönhet. Pécsett rendszeresen járt a székesegyházba liturgiákra, ez kezdettől fontos volt számára. A papi pályával kapcsolatban „a mégse és a mégis hullámzott” benne, nem tudta elhatározni magát, végül érettségi után kimondta az igent. Ekkorra már jobban ismerte a Pécsi Egyházmegyét, ezért Udvardy György püspöknél jelentkezett.
„Nem felejtem, hogy a falumbeli nénik »imádkoztak ki engem«, akik ma is imádkoznak papi hivatásokért. Én is a hűséges szolgálatuk ajándéka vagyok” – mondja.
Szebasztián Esztergomban kezdte a szemináriumot. „Az első év nehéz volt. Háromszor lett új szobatársam, végül Faragó András atya mellé kerültem. Örülök, hogy barátság alakulhatott ki közöttünk, megtanultunk együtt élni. A szemináriumi társakkal is összecsiszolódtunk. Lettek barátaim, akikre ma is számíthatok. Azt mondhatom, a szeminárium érett vallásosságot adott.”
A pécsi egyházmegyések az első két év után egy úgynevezett szociális évet töltenek az egyházmegyében, ezalatt három területtel ismerkednek meg. Szebasztián 2019–2020-ban kórházi szolgálattal kezdett. Agysérültek rehabilitációs osztályán, szívcentrumban és a klinikán látogatta a betegeket. „Már az elején felismertem, hogy nem szerencsés reverendában menni a kórházba, mert mindenki a halállal köti össze a jelenlétemet. Sokat segített, hogy jó mentorom volt. Kezdetben nehezen tudtam kapcsolatot teremteni a betegekkel, de aztán egyre jobban belejöttem. A látogatások során vegyes tapasztalatokat szereztem. Sorra léptem oda betegágyakhoz, és beszélgetést kezdeményeztem. Volt, aki nagyon nyitott volt rá, más elzárkózott. De mindenki kedves volt, indulatosan senki nem utasított el. Sokféle embert megismertem, beszélgettem muszlim és zsidó emberrel, református segédlelkésszel, kántorral.” Szebasztián ezután a Szent Lőrinc Gondozóotthonba került, itt folytatta a gyakorlatát. A mentálhigiénés csapat tagja lett, főként a vallási programok szervezésébe és lebonyolításába segített be, s emellett látogatta az ágyhoz kötött lakókat. Ez a szolgálata 2020 tavaszán ért véget, amikor a covidjárvány miatt hazaküldték őket. „Jó volt a szociális év. Az egyházmegye központjában töltöttük, és sok gyakorlatra nyílt lehetőségünk. Vasárnaponként különböző templomokba jártunk misére, sok atyát megismertünk.”
A szociális év után folytatódtak a szemináriumi tanulmányok, majd a diakónusi év következett. Szebasztián ezt a pécsi székesegyházban töltötte, mellette betegeket látogatott az onkológián. „Embert próbáló volt. Többségében olyanok közé kerültem, akik nem a gyógyulásukra vártak; tisztában voltak azzal, hogy nincs sok hátra az életükből. Nehéz beszélgetések voltak ezek. Sokszor éreztem a Szentlélek kegyelmét: amikor nem találtam a vigasz szavait, valahogy mindig sikerült valami jót mondani. Egyszer az egyik beteg azt kérdezte tőlem: Meg fogok gyógyulni? Ezt nem tudom megmondani – válaszoltam –, de önnel együtt reménykedem benne, hogy igen.”
Szebasztián számára fontos feladat volt a hitoktatás is. Egykori iskolájába, a Szent Mór Iskolaközpontba került. „Kaptam jó és rossz visszajelzést is. Az egyik negatívum az volt, hogy előadásszerűek az óráim. Pozitívumként pedig azt fogalmazták meg, hogy rövid idő alatt sok tudást tudtam átadni. Még nincs kialakult hitoktatási stílusom, dolgoznom kell rajta” – vonja le a következtetést a tapasztalataiból. Örömmel említi továbbá, hogy a diakónusi év elhozta számára ez első esketést és az első keresztelőt is, és látogatta, áldoztatta az elsőpéntekes betegeket. „Sokakkal tudtam beszélgetni. Megérintett, hogy az egyik bácsit én áldoztattam utoljára.”
A csodálatos halfogásról szóló bibliai fejezet, amelyből a papi jelmondatát vette, a paptestvérekkel való összefogásról is üzen: „szakadozni kezdett a háló. Intettek a másik bárkában levő társaiknak, hogy menjenek segíteni”. „Ez a kollegialitás fontosságára figyelmeztet. Segítenünk kell egymásnak, hiszen ugyanaz a célunk, ugyanaz az életünk értelme: az üdvösségre vezetjük az embereket” – vallja.
Szöveg: Trauttwein Éva/Magyar Kurír
Fotó: Lambert Attila
* * *
Miklovits Attila 1980-ban született Pécsett, hívő katolikus család második gyermekeként. A Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumában tanult, mellette pedig cselló szakon a Liszt Ferenc Zeneiskolában. Érettségi után a Veszprémi Egyetemen szerzett mérnöki diplomát.
Fiatalkorától érezte Isten hívását, melyre egy lelkigyakorlat után mondott igent, és 2017-ben jelentkezett az Esztergomi Érseki Papnevelő Intézetbe teológiai tanulmányok végzésére.
„Gyermekkoromtól ministráltam a pálosoknál. Akkoriban a visszatérő szerzetesek, novíciusok mondogatták először, hogy majd csatlakozzak hozzájuk… De anyai nagymamám is »lobbizott« ez ügyben – idézte fel egy korábbi, a Pécsi Egyházmegye honlapján megjelent interjúban Miklovits Attila, hogyan született meg benne a hivatás. – Később pedig, időről időre kaptam jelzéseket, ha nem is mindig hívő embereken keresztül. Mindez persze kevés lett volna, ha nem érzem magamban is a belső indíttatást, melynek azért elég sokáig ellenálltam – családi életre vágytam. Idővel azonban dönteni kellett, és ebben egy cursillo segített.”
Az Esztergomi Érseki Papnevelő Intézetben töltött évekkel kapcsolatban elmondta: „Visszatekintve hihetetlenül gyorsan elszálltak az ott töltött évek. Három elöljárói csapat alatt formálódtunk, és mindegyiküktől lehetett tanulni. Szeminaristaként lehetünk egymásnak jobban vagy kevésbé szimpatikusak, mégis rengeteg segítséget és odafigyelést tapasztalhatunk meg. Talán ez a közösség formálta leginkább az embert. Ott is igaz a közhely: annyit kapsz, amennyit beleadsz.
A szemináriumi évek alatt sok helyen megfordultunk, sok papi példát láttunk – jót és rosszat egyaránt. Ugyan a rossz példából is lehet tanulni, de őszintén mondhatom, hogy a túlnyomó többsége jó tapasztalat volt, lelkesítő atyák példái, akik már évtizedek óta végzik csendes szolgálatukat. Ezek az életutak mindig megerősítenek engem.”
Miklovits Attila diakónusi gyakorlatát Pécsett, a székesegyházi plébánián töltötte. Papi jelmondata: „Neki növekednie kell, nekem kisebbednem.” (Jn 3,30)
Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye
Kiemelt kép: Pécsi Egyházmegye
Forrás: Magyar Kurír
Pécsi Egyházmegye
Az oldalon közzétett fotók és a szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel vagy a Pécsi Egyházmegye írásos hozzájárulásával engedélyezett.
