A keresztúti ájtatosság egyéni vagy közösségi végzése során egyszerre szembesülünk Jézus életének és rajta keresztül valamennyi emberi életnek a drámájával. Minden egyes stáció, állomás egy megállás: Jézus megáll egy-egy pillanatra, akár azért, hogy valakire rátekintsen, valakihez szóljon, akár azért, mert úgy tűnik, nem bírja tovább, és végül azért, mert elérkezett az útja végállomásához.
Mindenki életében vannak állomások, amikor megtorpan, amikor szenvedés, gyász vagy betegség akasztja meg, amikor úgy érzi, hogy nem megy tovább. A Jézus szenvedéséről való elmélkedés megerősít saját keresztjeink hordozásában, és ha életutunkon irányt tévesztettünk, vagy ha megtántorodtunk, tovább lendít. Mert Jézus keresztútja – és a mi keresztútjaink is – mindig az üres sír reményéhez vezetnek.
-
Az Ártatlanság hagyta magát bemocskolni, hogy cserébe minden szennyes tündököljön.
-
Uram, ne engedd, hogy kereszted helyett szenvelgéseim bitófáját hordozzam!
-
Ha megtanulna az ember elesései által kisebbé válni, ez lenne az Igazságba épülés és növekedés előfeltétele.
-
Jézust sem óvta jobban, mint engem. Előre figyelmeztet, közben aggódik, utána már csak magához ölel.
-
Az őskígyó új jelmeze: a kelletlenség.
-
Ami nekünk szent ereklye, az egykor véres valóság volt.
-
Azt hittem, a múltkori baleset csak véletlen volt...
-
Magunk siratása nem a sértődés engedélye.
-
A kilépni nem akarás magyarázkodásai végképp elgyengítették.
-
Szemérmetlenségünkbe öltözködött. A szenvedés kelyhe megtelt élvezeteinkkel.
-
Nemcsak értünk – helyettünk.
-
A halál kertjében nőtt az Élet virága.
-
Magához öleli az Édes a halni készülő Egyházfiait.
-
Amikor élettelenek vagyunk, mint a sír, elrejtjük Krisztust az emberek elől. De van remény: a fakó tehetetlenség csak látszat, átmenet a Beteljesülés felé.
Garadnay Balázs
A pécsi székesegyház altemplomában található domborműveket Veress Zoltánné Kozma Teréz tervezte és Derzsi Gergely szobrászművész készítette 1941-ben.
Fotó: Loósz Róbert
