Advent második hetének hétfőjén Dr. Kajtár Edvárd plébános mutatott be hajnali szentmisét a Székesegyházban.
A roráté szentmise homíliáját teljes egészében közöljük:
„Kedves Testvérek!
Folytatjuk Pál apostol nyomán az elmélkedéseinket arról, hogy mit jelent testvérnek lenni. A mai alkalommal ezzel a gondolattal foglalkozunk: Legyetek a Lélekben buzgók: az Úrnak szolgáljatok. (vö Róm 12,11)
Mielőtt ennek a mélységeibe aláereszkedünk, röviden tisztázzuk, hogy ki az a buzgó ember? A buzgó ember az, aki buzog: lelkes, pörög, aki szívesen, szeretettel tesz valamit. Jelen esetben, aki szívesen, szeretettel jár misére, imádkozik, olvassa a Szentírást, önkénteskedik, felkeresi a szegényeket. De hogy születik meg bennünk a buzgóság? Hogy marad életben? Mit jelentezt kivitelezni, hogyan legyünk buzgók? Erről elmélkedjünk a mai napon!
Öt gondolatot imádkoztam össze, amelyekhez természetesen még lehet hozzátenni. Bátorítom is a Kedves Testvéreket, hogy ezt tegyék meg!
Az első gondolat: miből származik a buzgóság? Hol születik meg?
A buzgóságnak két forrása van, ezek szorosan összekapcsolódnak. Ha egy bibliai képpel szeretnénk ezt illusztrálni, valamiképpen a tékozló fiú hazaérkezésének pillanata az, ahol a buzgóság megszületik. A buzgóság forrása az, amikor elemi erővel felfedezem, hogy szeretve vagyok ingyen, visszavonhatatlanul, öröktől fogva és mindörökre. Amikor ennek a mélységébe belelátunk, amikor ez átjár minket, akkor megszületik a buzgóság. Ugyanis egy ilyen szeretettel szemben az ember nem tud közömbös lenni, nem lehet közömbös. A buzgóság ott születik meg, amikor ez a szeretet megráz, kimozdít a komfortzónából, a kényelemből, a lustaságból, a megcsömörlöttségből.
Ennek testvére a másik forrás, amiből táplálkozik a buzgóság, amikor a megtérésünket komolyan vesszük. Amikor rádöbbenünk arra, hogy nem élhetünk többé úgy, ahogy eddig, mert, ahogyan eddig éltem, az jó esetben mindig visszavitt a gyóntató székbe, rosszabb esetben még oda sem. Nem élhetünk többé így! Nem lehet, hogy mindig oda esünk vissza újból és újból! Amikor egyszer belefáradunk ebbe és kiugrunk belőle, szinte menekülni kezdünk a bűnünk elől – ott születik meg a buzgóság. De ez önmagában még nem elég, hogy lelkessé tegyen, mert kell hozzá a szeretve lenni tudatossága.
A második gondolat: mi tartja életben a buzgóságot?
A buzgóságnak van étele, eledele, amely az imádság. Ha valami elvért, ideáért, eszméért próbálnánk felállni a gyengeségeinkből vagy azokért lelkesednénk, hamar kifáradnánk. Az ember buzgóságát hosszan csak dolgok tudják életben tartani. A buzgóság igazi táplálója a személyes az imádság, amikor Isten szemébe nézek, annak az Istennek a szemébe, aki engem végtelenül szeret, aki újból és újból megbocsát, aki ezt a szeretet nem vonja vissza, nem köti feltételekhez és ingyen teszi. Ő nagyon szeret, akkor is, amikor mi nem szeretjük és messze járunk. Ezt átérzem újból és újból, ezt megköszönöm, ebben megmártózhatunk! A személyes imádság az, ami táplálja a buzgóságot, nem egy idea, mert az már fanatizmus.
Harmadik gondolat: a buzgóságnak szüksége van karbantartásra!
Időről időre rá kell néznünk erre a bennünk lévő, Istenért való pörgésre, hogy továbbra is megfelelő hőfokon égjen. Tehát karban kell tartani a buzgóságot! A buzgóság karbantartója az edzett akarat. Egyszer hallottam egy jó pedagógiai gyakorlatot, mely szerint a gyerekek érzéseit kell nevelni, például a dühüket, a hisztijüket; a kamaszok szellemiségét, hogy jó gondolatok vezessék bennük a lelkesedést; a felnőtteknek pedig az akaratát kell edzeni: hogy már megint hétfő reggel van, fel kell kelni, el kell menni dolgozni, tetszik, nem tetszik. Ez akarati kérdés.5
A buzgóság edzője az akarat, ami azt jelenti, hogy nem félünk kilépni a komfortzónából, nem félünk böjtölni, korlátozni saját egónkat. Nem félünk ezektől, mert, ha ezeket nem tesszük meg, akkor visszasüllyedünk a közönybe, egy langyosságba. Sodródni kezdünk és nem leszünk buzgók, amiben a legrosszabb, hogy szem elől tévesszük azt, hogy kiért és miért élünk. Sajnos a ma embere a nyugati civilizációban rendkívül elkényelmesedett, és ez nagyon nehéz. A régieknek könnyebb volt, mert megszokták, hogy az akaratot edzeni kell, edzették őket a körülmények is, de ezek a körülmények ma már mások, így keményebbnek kell lennünk magunkkal.
Negyedik gondolat: a buzgóság nem fanatizmus!
A fanatikus önmagára néz, különbnek tartja magát azért, mert ő ilyen. Többnek, jobbnak tartja magát, úgy hiszi, hogy nála van a bölcsek köve, ezért ilyen, ez pörgeti őt. De a buzgó ember nem tartja magát többre másoknál, nem is mérlegeli, hogy a másik miért nem buzgó, nem nézi, hogy ez hova vezet. Azt nézi, hogy szereti valaki és újra kapott esélyt arra, hogy az élete boldog legyen, és csak ezt nézi hálás szívvel. A buzgó sosem tekint el attól, hogy ez az egész a megtérésének a következménye. A megtérés pedig azt jelenti, hogy kimondjuk: nem vagyunk különbek, sőt, sokszor rosszabbak voltunk másoknál. Tehát a buzgóság nem tesz fanatikussá! Ez fontos, mert sokan ezért nem mernek felpörögni Istenért, hiszen szerintük az veszélyes. Látják a fanatikusokat, hogy mi mindent csinálnak. De a buzgóságra ez nem áll, ettől ez messze áll.
Ötödik gondolat: a buzgóságnak vannak kísértői, élősködői.
Ezek leszívják energiáját és megakasztják ezt a pörgést: a kényelem, a lustaság, a langyosság – a nagy klasszikusok. De ott van a feledékenység is, hogy elfelejted, mennyire szeret téged az Úr minden nap, teljes valójával. Te sem adhatod alább! S a buzgóságunkat gyengítik, megkötik az >én<-el kezdődő mondatok.
Testvéreim, kereszténynek lenni annyit jelent, hogy az életemnek nem én vagyok a főszereplője, hanem Isten, aki meghív, hogy legyek mellette szereplő és engedjem meg, hogy Ő élje meg saját életét bennem. A buzgóságot megakasztja, ha én akarok a főszereplő lenni.
Végül két gondolattal foglalnám össze az eddigieket:
- A buzgóság azt jelenti, hogy szerelmes vagyok Istenbe és a rózsaszín köd sosem száll fel.
- Nincs két életem! Egy életem van – nem érek rá elpazarolni akármire!