Advent második hetének csütörtökén Berecz Tibor ifjúsági referens mutatott be hajnali szentmisét a Székesegyházban.
A roráté szentmise homíliáját teljes egészében közöljük:
„Krisztusban Kedves Testvérek!
A mai nap mottója a Rómaiaknak írt levél tizenkettedik fejezetéből Pál apostol intései közül az, hogy legyünk állhatatosak az imádságban (vö. Róm 12,12). Ugyanez a felszólítás megtalálható a Kolosszeieknek írt levél végén is (vö. Kol 4,2), ez alkalommal viszont Pál apostol buzdításáról van szó, amely az egyéni és közösségi hitéletre vonatkozik. Itt vagyunk adventben, a várakozás idejében, ami már önmagában állhatatosságot kíván, mert amikor valamire várunk, akkor állhatatosak vagyunk. Az imádság pedig azt jelenti, hogy az Úrral vagyunk, élünk az Úrban. Az imádság olyan, mint a lélegzés. Most a légutakat megtámadókoronavírus időszakában talán jobban tudunk azzal szembesülni, hogy az imádságunkat, vagyis lelkünk lélegzését mi minden támadja meg.
Egy történet szerint Szalézi Szent Ferenc találkozott egy egyszerű parasztemberrel, aki azt mondta neki, hogy a papoknak könnyű, hiszen nem csinálnak semmit, csak imádkoznak. Szent Ferenc azt felelte: >Ha elimádkozza úgy a Miatyánkot, hogy közben nem gondol másra, odaadom a lovamat.< Ekkor a parasztember elkezdte: >Miatyánk, aki a mennyekben vagy… A nyereg is az enyém lesz?<
Nehéz megmaradni az imádságban, odafigyelni, időről időre belehelyezni magunkat. Ennek három oka lehet. Az első az, amelyet János evangéliuma fogalmaz meg az első fejezet tizennyolcas fejezetében: Istent nem látja soha senki (vö. Jn1,18). Vagyis az imádságban alapvetően nehéz, hogy Istent fizikailag nem lehet megtapasztalni, nem az történik, hogy leülünk valakivel beszélgetni és látjuk az arcát, halljuk, hogy mit válaszol, bólogat, ránk néz. Istennel ez nincs meg.Mondhatnánk azt is, hogy Őt nem lehet megtapasztalni, de ez helytelen lenne! Istenről is lehet tapasztalatot szerezni, csak más módon: szívünkben, érzéseinkkel, sugallatokkal, életünk eseményeivel, egy másik ember üzenetével. S végül itt van az evangéliumi szakasz folytatása: Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki (vö. Jn 1,18). Adventben pedig éppen arra készülünk, hogy Isten születését ünnepeljük, amikor a történelem folyamánláthatóvá vált az emberiség előtt, és érinthetővé – a ruhája szegélye tapinthatóvá – vált.
A másik, amiért nehéz imádkoznunk, ami próbára tesz, az imádság hatása, de mondhatjuk úgy is, hogy a bizonytalanság. Mivel nem úgy látjuk Istent, nem úgy tapasztaljuk meg Őt, mint egymást, ezért imádságaink is csak kimondott szavaknak tűnhetnek. Sokszor elhangzik részünkről egy-egy kérés Istenhez, de még többször elhangzik, hogy Isten nem hallgatott meg. Felmerül a kérdés: most mi történik? Egyrészt valóban az állhatatos imádság része a kérés. Jézus is buzdít bennünket: kérjetek és kaptok (vö. Lk 11,10). Másrészt, azzal, hogy Isten meghallgat bennünket még nem biztos, hogy az is fog történni, amit szeretnénk, hiszen Ő más perspektívából tekint ránk. Ő pontosan látja, hogy mire van szükségünk! Amikor valamit kérünk, akkor Ő tudja, hogy az mikor, miként válik a mi örök javunkra.
Harmadsorban, a kérő imádság mellett léteznek másféle imádságok is. Nem csak kérni lehet a Jó Istent, hálát is adhatunk, dicséretet is mondhatunk és bocsánatot is kérhetünk a bűneinkért. Jézus, aki emberré lett, azért jött el, hogy közbenjárónk legyen, velünk és értünk imádkozzon.
Amellett, hogy Istent nem lehet úgy látni, mint egy másik embert és az imádságaink hatása sem lekönyvelhető,harmadikként meg kell említeni a bűneinket.
Az imádság az Istennel való kapcsolat megélése, lelkünk lélegzése – a bűn ezt zavarja, gyengíti vagy súlyos esetben megszakítja. Tehát az imádság és a bűneink szemben állnak egymással, ellentétekről van szó. Ezért, amikor visszatalálunk Istenhez – a bűneinket beismerjük, bocsánatot kérünk tőle –kitisztítjuk lelkünk légútjait és megelevenedik lélegzésünk. Amikor imádkozunk, Isten kitisztítja a lelkünket és minél tisztább a lelkünk, annál inkább tudunk vele beszélgetni. Igaz ez emberi kapcsolatainkra is, amikor valakivel valami rosszat tettünk – akár úgy, hogy nem tud róla, akár úgy, hogy tud róla –, lesütjük a tekintetünket, elkerüljük az illetőt. Ez fokozottan így van a Jó Istennel. Gondoljunk bele, Ádám és Éva is elrejtőztek. De Isten keres bennünket és ez éppen azt jelenti, hogy Ő közeledik és jelen szeretne lenni az életünkben, elérhetővé szeretne válni. Jézus már kisgyermek kora óta azAtya dolgaival foglalatoskodik. Nem volt bűne, mégis folyamatosan építette istenkapcsolatát. Tehát kérnünk kell, hogy a bűneinktől is megtisztuljunk, mert ez is segíti, hogy állhatatosak maradjunk is imádságban!
Ez a három dolog – persze nem a teljesség igényével – nehezíti az imádságot egyéni életünkben.
Végül egy negyedik gondolattal arra szeretnék rávilágítani, hogy az imádság közösségi dolog. Eddig az egyéni imaéletről beszéltem, arról hogy miként tapasztaljuk meg Istent és a hibáink hová szállnak fel. Pál apostol tanítása is a közösséghez szól, közösségi intelmek közt hangzik el (vö. Róm 12,12). Most átugornék adventről az Egyház kezdeteihez, az Apostolok cselekedetei első fejezetének tizennegyedik versére: a tizenegy apostol állhatatosan kitartott az imádságban az asszonyokkal, valamint Máriával, Isten anyjával és rokonaival együtt. Mi is együtt vagyunk, mi is együtt imádkozunk, és most nem csak a Székesegyházban lévő emberekre gondolok, hanem az Egyházra, Krisztus testének titokzatos, legkisebb egységeire. Így a mi imánk is egységben történik, ennek a testnek a részeként száll föl Istenhez – az Egyháznak a közbenjáró hálózata, mint a vörösvérsejtek viszik az imánkat a Jó Isten elé. Tehát az imádság nem egy magánügy, hanem közösség, amellyel Krisztus testében vagyunk.
Ezek a gondolatok segítsenek bennünket, hogy állhatatosak maradjunk az imádságban, az Istennel való életben, a lelkünk lélegeztetésében! Úgy legyen! Ámen.”
