Advent második hetének péntekén Dallos Tamás püspöki szertartó atya mutatott be hajnali szentmisét a Székesegyházban.
A roráté szentmise homíliáját teljes egészében közöljük:
„Krisztusban Szeretett Testvéreim!
A mai reggelen egy igen szép gondolattal foglalkozunk a Római levélben megkezdett sorozatunk következő pontjához érkezve, amely így hangzik: támogassátok a szenteket szükségleteikben (vö. Róm 12,13)
Az első kérdés, amely adódik, hogy a szenteknek mégis milyen szükségleteik lennének? Hiszen ők már ott vannak Isten örök boldogságában, ők már semmire sem szorulhatnak rá, amit mi nyújtani tudunk a földi hazában. Amikor ezt végiggondoljuk, világos lehet számunkra, hogy itt nem a mennyei hazában lévőkre kell gondolnunk, hiszen nekik már valóban az Isten teljességben, a vele való örök közösségben semmilyen szükségük nincs.
A szentek, bármilyen meglepően hangzik is, de mi vagyunk, földi emberek, az Egyház tagjai. A szentek mi vagyunk, akik megtöltöttük a Székesegyházat vagy, akik otthonról kapcsolódunk be, és nem nagyképűség ezt állítani. Az apostoli levelekben megfigyelhetjük azt a következetességet, hogy az apostol szentnek nevezi egy-egy közösség tagjait. Ezt nem azért teszi, mert azt gondolná, hogy már eljutottunk az életszentség magas fokára, hogy egészen tökéletesek vagyunk és nekünk már jár ez a jelző, hanem azért, mert valóban jár! Igaz, úton vagyunk még a szentség, a tökéletesség felé életünk során, de mégis tagjai vagyunk egy új közösségnek; Isten újszövetségi népének, az Egyháznak, amelynek tagjait a Szentlélek megszenteli. Egy olyan új közösség tagjai vagyunk, amelynek identitása szempontjából egy fontos adottsága, hogy ez a közösség, ez a nép szent. Küldetést és feladatot is jelent ez számunkra. Tudjuk, hogy minden nap törekednünk kell arra, hogy életünkben az életszentség útját járjuk, szentek legyünk. A szentség nem mást jelent, mint méltón élni ahhoz a meghíváshoz, amelyben életünket alkalmassá tesszük arra, hogy elnyerjük az üdvösséget, amelyet Isten megígért számunkra.
Vagyis szentnek lenni nem jelent mást, mint, amit átélünk ebben az adventi időszakban, de akár a nagyböjtre is gondolatunk: kiszakadni a bűn, a sötétség, a sátán világából és Isten fiainak világosságában élni. Röviden, a Szentírásban, amikor a szentek a címzettjei egy-egy gondolatmenetnek, akkor azt ne hárítsuk el magunkról, ne gondoljuk, hogy ez ránk nem vonatkozik, az akkori és ma élő Krisztuskövető emberekre.
A gondolat, amit mára kaptunk: támogassátok a szenteket szükségleteikben (vö. Róm 12,13) rólunk szól és nekünk szól. Az Apostolok cselekedetiben olvasunk arról az esetről, amikor Pál apostol gyűjtést szervezett a Jeruzsálemben élő zsidó közösségek javára, ugyanis értesült róla, hogy az ott élők nagyon nagy bajban vannak, nagy a szegénység körükben, sőt az életkörülményeik is nehezek, mert ott már üldözik a Krisztushívőket. Ezért Pál a harmadik missziós útja során arra hívja azokat a keresztény közösségeket, ahova ellátogat, hogy fogjanak össze, mert Jeruzsálemben van egy közösség, ahol nagy szükséget szenvednek, ahol alig tudnak gondoskodni mindennapos terheikről. Pál apostol a Korintusi levélben egészen addig meg, hogy arra bátorítja a testvéreket, fölhívja a figyelmüket arra, ha kitartanak a jótékonykodásban, akkor annak eredmények Isten fogják magasztalni, mert ezáltal készségesen vallomást tesznek Krisztus evangéliumáról. Majd hozzáteszi, hogy a bőkezűségükkel kapcsolatba léptek velük, közösségként tekinthetnek egymásra. Vagyis megjelenik az a jól ismert titokzatos gondolat Krisztus testének egységéről, az Egyház egységéről, amelyben a fő maga Krisztus és egy különleges láthatatlan szállal magához fűz bennünket, valamennyi tagját ennek a testnek. Emlékezetet, hogy egy olyan testnek, olyan közösségnek vagyunk a tagjai, amely már az ősegyházban is a világ legtermészetesebb dolga volt; hogy, amikor a föld másik részén egy testvérem szükséget szenved vagy bajba kerül, akkor az nem az ő problémája csupán, mellyel szemben közömbösek maradhatunk. Mert egynek vagy többnek a szenvedései ebben a testben minden tagot együttes szenvedésre ösztönöznek, megértve azt, hogy egymásra vagyunk utalva. Nagyon szépen megjelenik ez a gondolat a tettek szintjén az ősegyház életében. Szent Jusztinusz apológiájában leírja az ősegyház gyakorlatát, hogy, amikor a hívek összejöttek az Eucharisztia ünneplésére, akkor a kenyér és a bor mellett kezdettől fogva a rászorulók megsegítésére magukkal vittek különböző adományokat, amelyeket aztán letettek a püspök vagy a pap lába elé, akinek az volt a céljuk, hogy ebből segítsék az árvákat, az özvegyeket, a betegeket, a foglyokat, a jövevényeket és a legkülönfélébb helyzetben lévőket, akik tagjai voltak a közösségnek. Jó látni, hogy az egyházunkban az intézményes gondolkodás mind a mai napig töretlenül halad és jelen van. Gondolhatunk akár a Karitászra, amely az egész világon rászoruló testvéreink megsegítését szolgálja vagy Magyar Katolikus Karitászra vagy a Pécsi Egyházmegyei Katolikus Karitászra vagy a plébániai csoportokra is, ahol intézményes módon próbálják megtenni ennek a felszólításnak az intését: gondoskodni szükséget szenvedő szentekről, testvéreinkről.
Ugyanakkor azt is jó látni, hogy ennek az apostoli felszólításnak (vö. Róm 12,13) alanyai nem csupán az arra szakosodott intézmények. Amikor látjuk, hogy milyen szép akciókat indít a Karitász vagy más hasonló szervezet, akkor ez nem jelenti azt, hogy a mi vállunkról lekerült a felelősség, nem jelenti azt, hogy valaki majd mindent megold helyettünk és ezzel már nem kell foglalkozunk. Mi mindannyian címzettjei vagyunk ennek a felszólításnak. Ha más nem, idézzük fel az egyházi évet lezáró, Krisztus Király vasárnapjának evangéliumát, ahol az Emberfia eljöveteléről szóló részletben azt hallottuk, hogy Jézus világossá teszi, azon fog állni vagy bukni, hogy valaki az Emberfia jobbjára vagy baljára állhat az ítélet napján, hogy eleget tett-e ennek a felszólításnak: gondoskodni a szükséget szenvedő szentekről, hogy a szenvedő embertárs arcában felsejlett-e előtte Krisztus szenvedő arca.
Mert nem többet és nem kevesebbet jelent a szentek szükségleteit támogatni, mint meglátni a másikban a Krisztus arcú embert, aki olykor éhez, máskor szomjas, beteg, börtönben sínylődik vagy üldözést szenved. Sokszor nem kell messze menni otthonunktól, hogy az ilyen nehéz sorsú, szenvedő társainkkal találkozzunk. Találkozunk velük a bevásárlóközpontok parkolóiban, az utcákon. De talán még ennyire sem kilépnünk a komfortzónánkból. Kalkuttai Szent Teréz azt mondja egy helyen: sokan vannak a világban, akik egy darabka kenyérre éheznek, de még többen vannak olyanok, akik csak egy kis szeretetre. Ők is szükséget szenvedő szentek, akik a figyelmünkre, szeretetünkre vágynak, és ezek az emberek ott vannak velünk a családban, mellettünk ülnek az iskolapadban, velünk együtt sportolnak, gyakorolják hobbijukat.
A mai napon megfontolva az apostol buzdító szavait: támogassátok a szenteket a szükségleteikben (vö. Róm 12,13), gondoljuk végig, hogy kik élnek mellettünk és körülöttünk, akik szükséget szenvednek, akiken segíthetünk akár egy darabka kenyérrel vagy akik a szeretetünkre és figyelmünkre vágynak. Ámen.”