Advent harmadik hetének szombatján Szép Attila püspöki irodaigazgató atya mutatott be hajnali szentmisét a Székesegyházban.
A roráté szentmise homíliáját teljes egészében közöljük:
"Krisztusban kedves testvérek!
Az adventi készületünk mai vezérmondata Szent Pál apostol Rómaiakhoz írt leveléből így hangzik: „Ne legyetek bölcsek a magatok szemében!” (Róm 12,13b).
Első pillanatban talán elgondolkodtat bennünket ez a rövid részlet, vajon miért mondja Pál, hogy ne legyünk bölcsek? Az újszövetségi szentírást olvasva többször a bölcs, okos ember pozitív módon áll előttünk. Gondoljunk csak a házát sziklára építő okos emberre (Mt 7,24-25), vagy a balga szüzek mellett az öt okos szűzre (Mt 25,1-12), vagy az okos szolgára, akit háza népe fölé rendelt az úr (Mt 24,45-51; Lk 12,42-46), vagy arra, hogy Urunk megdicsérte a hűtlen intéző (Lk 16,1-13) vagy éppen a kígyó (Mt 10,16) okosságát. Nem a bölcsességgel, az okossággal van tehát baj, hanem azzal, ha a „magunk szemében”, vagy más fordítás alapján „önmagunk szerint” vagyunk bölcsek, okosak.
A páli buzdítás mögött jelen lehet az Apostol korinthusi tapasztalata is, ahol a keresztények egy része, mintegy arisztokrata rétegként önmagát többre tartotta, azzal büszkélkedett, hogy bölcsessége, misztikus tapasztalata még az apostolokénál is mélyebb, fenségesebb. Emiatt lenézték testvéreiket, alacsonyabb rendűeknek tartották őket. Ez a viselkedés sajnos nem kötődik meghatározott településhez vagy korhoz, minden keresztény embert megkísérthet, így Szent Pál figyelmeztetése azóta is érvényes, bárhol és bármely korban is éljen a keresztény ember. Megkörnyékeznek bennünket azok a gondolatok, hogy én jobb keresztény vagyok, többet imádkozom, többet vagyok a templomban, aktívabb vagyok a szeretetszolgálatban, a mi kisközösségünk sokkalta krisztusibb közösség, mint a másik, és ez olykor együtt jár a másik lenézésével, megvetésével. „Ne legyetek magatokkal eltelve.” – olvashatjuk a mai mondatunkat egy másik magyar fordításban, és jó, hogyha figyelünk rá, hiszen amivel dicsekszünk, abban a magunk erőfeszítése mellett az Istentől kapott ajándékot is fel kell ismernünk. Tőle kapunk mindent. Pál bennünket is óv a felfuvalkodottságtól, amikor kérdezi: „Mert ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 4,7) F
elmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon megbecsülöm-e azt, amit kaptam? Hálás vagyok-e azért, amit magamban pozitívnak látok, amit erősségnek gondolok, mindazt az ajándékot, amit az Isten adott nekem?
A keresztény ember életében a referenciapont nem önmaga, hanem a Teremtő Isten, hiszen az ember teremtett lény. És ebből alapvetően következik, hogy ugyan az ember a porból, a földből vétetett, mondhatnánk szinte semmi, múlandó, korlátozott, azonban méltósággal rendelkezik, nyitott az végtelenre, életében útban van az Isten felé egyénileg, és egy közösség tagjaként is. Aki helyesen gondol önmagára, az életének alakulását, megváltozását nem pusztán a saját jámborságának, erőfeszítéseinek tulajdonítja, hanem elfogadja önmagát a fény és árnyoldalaival együtt, azaz elfogadja saját valóságát, és nem illúzióban él. Tulajdonképpen ezt nevezzük alázatnak.
Hiszen az alázat azt jelenti, hogy nem értékelhetem túl magam, noha keresztényként nagyszerű hivatásom van. Mindig Isten marad a Teremtő, mindennek az Ura. A kezünkben lévő tudomány, hatalom miatt mi néha mégis úgy viselkedünk, mint élet-halál urai. Szeretünk kézben tartani mindent, irányítani a dolgokat, az életünket, az embertársainkat, nem ritkán olykor az Urat is, hogy mit és hogyan gondoljon, mit, hogyan és mikor tegyen meg.
Igazán alázatos emberként a szerető Istenbe kell vetnem a bizalmamat, abba az Istenbe, aki terményeként fogad el, olyannak, amilyen vagyok. Ez a bizalom, ez az elfogadottság éltet engem, ezzel az alapállással fordulok társaim, az élet dolgai felé is.
Mindebből az is következik, hogy nemcsak többnek nem tarthatom magamat, mint ami vagyok, hanem az ellenkezője sem fordulhat elő. Nem tarthatom magam értéktelennek, aki semmire sem jó, aki teljesen el van hibázva. Nem értékelhetem alul magam. A teremtés elbeszéléséből tudjuk, hogy Isten látta, hogy amit alkotott az jó. Korunk egyik nagy kísértése az is, hogy többnek akarunk mutatkozni, mint akik vagyunk, kedvezőbb színben tüntetjük fel magunkat, mert másképp nem remélünk elfogadást. Ideig-óráig felvehetünk álarcokat, képletesen mondva retusált profilképek mögé bújhatunk, azonban a reális élet hamar megmutatja milyenek is vagyunk valójában. Gyöngeségünket, korlátainkat, éppúgy el kell fogadnunk, mint a pozitívnak gondolt ajándékainkat. Nem vagyunk tökéletesek, vannak erősségeink, vannak gyengeségeink, ezekkel együtt vagyunk az Isten alkotásai. Bűneink ugyan akadályoznak bennünket az Isten felé vezető zarándokúton, de tudjuk, Krisztus megváltói műve révén a bűn sem akadályozhatja meg, hogy helyreálljon Istennel a kapcsolatunk, hogy célba érjünk. Általa, Krisztus által szabad utunk van az Atyához (Ef 2,18). Ő hibáimmal együtt is szeret. Előbb szeret és bocsát meg, mint én saját magamnak. Ő számít rám ebben a világban, feladatom van, munkatársa vagyok. Kérdezhetjük magunktól: elfogadom ezt a kiválasztó, felemelő szeretetet? Merem hinni, hogy Isten szemében értékes vagyok? Merem-e hinni, hogy a munkatársa vagyok úgy ahogy vagyok, azokkal a jó és rossz tulajdonságokkal, amikkel rendelkezem? Keresem ezt a rám szabott feladatot, rám szabott küldetést?
Péter apostol így figyelmeztet bennünket: „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad” (1Pét 5,5). Ezt a kegyelmet mindannyian megkaphatjuk. Értékeljük hát magunkat helyesen, Isten legyen vonatkozási pontunk, Őfelé tartsunk! Így leszünk nem a magunk, hanem az Ő szemében bölcsek. Legyen így!"
