Az elesés biztosan a gyengeség jele? Nem inkább a szereteté? A mások által okozott nehézségek csakis rajtunk kívülálló okokból nyomják a vállunkat? Nem inkább a mi felelősségünk, hogy hibáztatjuk szeretteinket, környezetüket? – a nagyböjti online katekézis harmadik alkalmán Jézus három esésén elmélkedik Felföldi László pécsi püspök.
A hatrészes püspöki katekézis eddig a kereszt felvételének dilemmájával, majd annak hordozásával foglalkozott. A március 5-i üzenet a keresztút hetedik állomását tárja elénk. „A keresztúton elindulva találkoztunk azzal döntéssel, hogy felvesszük-e a keresztet, amelyet a beteljesedés és az öröm üdvössége felé haladva hordozunk, illetve azzal, hogyan vigyük. Most, továbbmenve ezen az úton, arra figyelünk, amikor Jézus háromszor esik el a kereszttel” – kezdte az elmélkedést a főpásztor, majd hozzátette, az ember élete során újra és újra elesik, mégis mindig talpra kell állni, ahogyan Jézus is továbbment, miután a földre nyomta a kereszt súlya. Ezáltal válik láthatóvá az, ahogy az ember bánt az Istenével, és ebben láthatjuk azt is, ahogy az ember bánik az emberrel.
Püspök atya ezúttal is a művészet nyelvén hozott elgondolkodtató példákat. Első ízben Munkácsy Mihály Ecce homo (Íme az ember) című képét idézte fel, ráirányítva a figyelmünket a festő által ábrázolt Pilátus kétirányú mozdulatára, amely Jézusra tekintve egyszerre mondja: „íme az ember, mit tettek vele”, valamint azt, hogy „íme az ember mire képes.” Az alkotásból kiindulva felmerül a kérdés, ami egyúttal életünk nagy feszültsége: milyen gonoszságra, milyen rosszra vagyunk képesek? „Egymásnak okozzuk a fájdalmat, ami olykor nagyon nehéz. Különösen akkor, ha ismerjük az okozóját, tudjuk, hogy ki miatt kell szenvednünk. Ugyanakkor sokszor magunk vagyunk a fájdalom forrása, hiszen ezt a keresztet mi vettük fel, mi akartuk cipelni. Nehéz elfogadni, hogy ez valóban a mi döntésünk volt, de segít, ha tudjuk, hogy csak akkor gyógyul meg ez a seb, amikor ki tudjuk mondani: nem a másikat kell hibáztatni, mert a felelősség a miénk volt.”
A katekézist folytatva a főpásztor korának egyik legkiemelkedőbb egyházi személyiségének, Belon Gellért (1911-1987) egykori pécsi segédpüspöknek gondolatit idézve a föld és a kereszt vonzásáról, az egyensúlyról beszélt, majd a keresztút azon mozzanatait emelte ki, amikor Jézus háromszor esett el a kereszt alatt. „A mi életünkben is eljön az a pillanat, amikor úgy érezzük nincs tovább, már nem tudunk tovább menni. Ekkor ránk tör a kilátástalanság. […] Ezért fontos, hogy amikor keresztúti imánkat végezzük, ismerjük fel küldetésünket, amely alól nem vonhatjuk ki magunkat, és amely a következő: ez a kereszt az enyém, nekem kell hordozni!”
Felföldi László megyéspüspök a katekézis végén arra emlékeztetett, hogy az igazi elesés az, amikor magunk bírái akarunk lenni, mert ekkor kezdődik az önpusztítás. Isten ekkor utánuk nyúl, és ha engedjük, reményt kovácsol a zuhanásból. Így, amikor valaki értünk esik el a kereszt alatt, akkor ismerjük fel, hogy ez a szeretet jele és nem a gyengeségé!
„Amikor földre nyom a kereszt súlya, akkor ott van az újrakezdés lehetősége, amely krisztusi szeretettel sikerül.”
