A paksi plébánostól, Kutas Attila atyától nagy áldozatot követelt a járvány, melynek során elvesztette édesapját, majd maga is a betegség elszenvedőjévé vált. Mi adott neki erőt a nehézség közepette, és most hogyan vigasztalja érintett testvéreit? Erről beszélgettünk egy délután, végül, mint mindig, szép felismeréseket is kaptunk.
Mennyi remény!
A reményt nem lehet tanulni vagy kicsiholni. Maximum annyit tudunk tenni, hogy alkalmassá tesszük magunkat az észrevételére. A remény ugyanis – éppúgy mint az öröm – Isten ajándéka, amelyet hívő és nem hívő ember egyaránt megtapasztalhat életében. Ilyen az, amikor egyszer csak elönt a Remény anélkül, hogy bármit tettünk volna ennek érdekében. Így érkezett hozzám is a megpróbáltatások idején. Megérintődtem! A járványidőszak mélyen előtérbe hozza a tanítást, mely szerint a jelenben kell élnünk és hagyni, hogy megérintődjünk. Nem arra kell gondolni, hogy legyünk már túl ezen az egészen, hiszen akkor kivágyódunk az aktuális helyzetből és ez semmit nem old meg, legfeljebb frusztrációt okoz és elveszi a kedvünket. Nem beszélve arról, hogy nem tudjuk, mit várunk. Ezért jobb, ha megengedjük magunknak a belehelyezkedést, még akkor is, ha a szenvedés nem jó és sosincs rá alkalmas időpont.
Ugyanakkor ez nehéz feladat!
Számomra is egy döntés volt jó apám halálakor, amit a járvány okozott, és ugyanígy betegségem idején is. Elhatároztam, hogy bár nehéz lesz, nem fogok kivágyódni, hanem megélem, mert ez a jelen. Persze megviselt, és mélyen él bennem a vágy, hogy miként lehetett volna enélkül. Viszont látnunk kell, hogy az egészség-betegség-gyógyulás-egészség körforgása egy idő után a végére ér. Ezt nehéz elfogadni. Edzeni kell! És itt most nem a nagy súlyok emelésére gondolok, hanem a vallásgyakorlásra. Egy sportoló is számos céllal edz, köztük azért, hogy versenyszituációban a váratlan helyzetre is képes legyen érdemben reagálni. De erre Pál Feri példája sokkal jobb.
Elmeséled?
Szemléletes! Egyik előadását megelőzően látta, hogy a színpadon prezentáló kollégája mögötti hatalmas molinó nagyon ingatag. Várható volt, hogy hamarosan az illető fejére esik, ezért amikor a molinó megindult, Feri felugrott a színpadra és elkapta azt. Később a konferanszié megjegyezte, milyen jó reflexei vannak az atyának, mire ő elmondta, hogy szó sincs erről, hiszen már percekkel ezelőtt készült arra, hogy elkapja a dőlésnek indult molinót. Ha pusztán a reflexeire hagyatkozik, lefagy, meg sem tud mozdulni.
Úgy érzem, ez megmagyarázza a már említett vallásgyakorlás lényegét a nehéz helyzetben: amikor eljön a szenvedés ideje, akkor a felkészültségnek köszönhetően nem fagyunk le.
Hadd tegyem próbára a memóriád! Dombóvár, 2011, nyár, prédikáció, érzések, folyam.
Arról beszéltem, hogy az érzések természetesen jelennek meg bennünk minden helyzetben, ezért jobb, ha hagyjuk, hogy átfolyjanak rajtunk és ne tagadjuk le azokat. Jelenleg ilyen a járvánnyal kapcsolatos frusztráció, szorongás és félelem. A kérdés csak az, hogy mit kezdünk velük. Amikor felmerül bennünk egy ilyen érzés, akkor abból vajon érzelem lesz.
A beszélgetést a remény ajándékával kezdtük.
Az életben sok váratlan helyzettel találkozunk, amikre nem lehet felkészülni. De vallásgyakorlással elkerülhetőbbé válik, hogy a rossz érzésből negatív érzelem legyen. Én például a szemlélődést alkalmazom az érzések megkülönböztetésére. Nem a verbális imádságot vagy az elmélkedést, hanem annak tudatosítását, hogy Isten jelen van és megmutatkozik másokban. Ezért mindig szánok időt arra, ami körülvesz, legyen az egy napsugár vagy emberek. Néha fél órán át csak ülök a szobában és átadom magamat az örömnek, mondván: de jó, hogy itt van! Ugyanakkor ez sem működik mindig. Így van ez a Jó Istennel! Ő nyitott felénk, viszont mi néha túl frusztráltak, idegesek vagyunk, és inkább elfutunk előle, pedig Ő akkor is itt van. A menekülés ellen jó szívvel ajánlom az ősi imamódszert, a Jézus-imát: belégzésre Krisztus, kilégzésre Jézus. Fontos, hogy figyelmünket a nevére és lélegzetünkre irányítsuk, akkor esélyes, hogy Valaki megjelenik. Bátran javaslom, hogy ezt mindenki gyakorolja!
Most térjünk át azokra a személyekre, akiken keresztül az Úr segített.
Itt elsősorban Dr. Kovács Tibor diakónus nevét kell megemlíteni, részben az ő határozott terelgetésének tudom be a gyógyulásom. Ha ő nem kér arra, hogy menjek be a kórházba, elképzelni is rossz, mi lett volna. Hálás vagyok paptestvéreimnek, akik tudatosan kerestek, velem voltak, ahogyan családtagjaim és barátaim is. Köszönöm a Szentjánosbogár közösség és a Házas Hétvége közösség imádságait, melyeknek szintén nagy szerepe volt abban, hogy átvészeltem a betegséget. Tessék, egy újabb ajándék! A Hité. Enélkül nem lettem volna képes elhinni, hogy a sok imádság erőforrás és segítség. Mérhetetlen hálát érzek a kórházban dolgozó ápolók és orvosok iránt. Fantasztikus emberi erőforrásai ők az egészségügynek! Nem voltak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy ne tennének meg mindent a járvány ellen.
A betegség hatott homíliáidra?
Már felelevenítem a betegségem a prédikációkban, de ez teljesen csak akkor tud feltárulni, ha már bennem is letisztul, milyen jelentősége van ennek az életemben. Eddig azt tudtam megfogalmazni, hogy a szenvedés válhat Isten nevelőiskolájává. Válhat! Nem Ő akarta, nem Ő sújtott! Én kerültem be abba az iskolába, ahol Ő tanított. Sok új ismeretet szívtam magamba, olyanokat, amiket a normál kerékvágásban nehezen tudtam volna. Ha akartam, ha nem, a szenvedés és a szabadság iskolájában találtam magam. Mert – bár nem terveztem beiratkozni, mégis – bekerültem az orvosok, ápolók, takarítók vezette iskolába, ahol anonim keresztényekkel találkoztam, akiken keresztül megmutatkozott Isten.
