A nagyböjti készület részeként a pécsi katolikus ifjúsági közösségek: a Pécsi Katifi, az Egyetemi Lelkészség, a Ministráns Referatúra, az Antióchia Közösség, a XXIII. János Pápa Szakkollégium, valamint a cserkészek középiskolás és egyetemista fiataljai Berecz Tibor iskolalelkész, székesegyházi káplán vezetésével zenés, fáklyás keresztutat jártak március 9-én Pécsett, a Kálvária- dombon, hogy végigkísérjék Jézus Krisztus szenvedésének állomásait. A 14 keresztúti stáció elmélkedéseinek és imádságainak szövegét - melyet a fiatalok saját maguk fogalmaztak meg és olvastak fel - az alábbiakban adjuk közre.
Urunk, eléd hozzuk saját nehézségeinket, élethelyzeteinket és egyben Rád akarunk figyelni, Téged akarunk követni!
I. állomás: Jézust halálra ítélik
Jézust ártatlanul ítélik el, de mégsem válaszolt a vádakra. Szükséges nekem folyton mások ítéletén gondolkodnom? Ki tudok állni a hitem mellett? Pilátus halálra ítélte Jézust, még úgy is, hogy tudta róla, hogy igaz ember. Vajon velem előfordult már, hogy úgy ítéltem meg valakit (egy tanáromat, egy társamat, vagy csak egy embert az utcán, a boltban), hogy valójában tudtam, hogy az nem helyes? Hogy csak azért ítéltem el, mert mások a nálam hangosabbak is így tettek?
Pilátus csak egy volt a többiek közül, mégis egyetlen döntéssel megváltoztathatott volna mindent, de nem tette, mert félt kiállni, félt ellent mondani a tömegnek. Volt már olyan, hogy kiállhattam volna valakiért, de nem tettem?
Könyörülj rajtunk Urunk! Könyörülj rajtunk és a tisztítótűzben szenvedő lelkeken!
II. állomás: Jézus vállára veszi a keresztet
Megjelent a kereszt. Innentől már a Golgota az úticél. Sokan még nem fogták fel igazán az elfogását sem, nem értik, hogy miért kell meghalnia, de Jézus tisztában van küldetésével. Hatalmában állna meghátrálni, de ő felveszi a keresztet önként, értünk. Roskadozik a kereszt súlya alatt. A vállát nyomja az összes problémánk, szenvedésünk, hibánk, bűnünk. A legkisebbtől a legnagyobbig, minden. Azért vállalja a szenvedést, a halált, hogy nekünk örök életünk lehessen. Szeretetből teszi, külön-külön mindannyiunkért, és ez a szeretet mindennél erősebb.
Jézus mondja: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja.” (Mt 16,24-25) Mindannyiunknak van keresztje. Nincs élet fájdalom, bánat, szenvedés nélkül. Ő egyszer már hordozott mindent, ami most ránk nehezedik. Teher nélkül nem jutnánk felé közelebb, kellenek a nehézségek ahhoz, hogy előre haladhassunk. Ő pontosan annyi terhet ad nekünk, amennyivel elbírunk, nem kevesebbet, de egy grammal sem többet. Mindig ott van mellettünk ezen az úton. Segít mindig. Akkor is ott van, ha megingunk, ha összeroskadunk. Ha felvesszük saját keresztünket és vállaljuk a szenvedést, közelebb kerülünk hozzá. Felajánlhatjuk ezt valamiért, egy szándékért, ami fontos nekünk, amiért van értelme a nehézségeknek. Jézus már megtette az utat az egész világ bűneinek súlyával, így nekünk már nem kell egyedül mennünk. Ő megteszi velünk ezt az utat újra meg újra, ha hagyjuk. Vállára veszi a keresztet értünk, így a mi keresztünk könnyebb lesz. Nem vagyunk egyedül, ő is ott van a saját keresztünk alatt, így ketten visszük. Kövessük hát őt!
Könyörülj rajtunk Urunk! Könyörülj rajtunk és a tisztítótűzben szenvedő lelkeken!
III. állomás: Jézus először esik el a kereszttel
A mai fiatalokat sokszor motiválatlannak tartják. És valóban, néha elég kevés motiváció a „kell”, vagy az „így szoktuk” útmutatása. Nehéz motiváltnak lenni egy olyan korban, ami nagyon gyorsan változik, így nem lehet tudni, pontosan mik a jövő perspektívái. A felnőttek pedig folyton csak a felelősség komor arcával intenek, hogy szedd össze magad, mi lesz így a világból, a jövőből? Nehéz fölkelni, kikecmeregni a nem sok jót ígérő helyzetekből, megtorpanásokból. Főleg, ha az eleséseket nem csak mi okoztuk, főleg, ha az alaphelyzetről nem nagyon kérdeztek meg minket. Tanárként, apaként sokszor a tehetetlenség dühe fog el, miért kell ennyit és főleg ilyen értelmetlen dolgok miatt szenvednie a fiataloknak. Miért rakunk még plusz keresztet az elesettre, miért nem próbáljuk inkább megérteni, elfogadni és segíteni neki.
Nyisd fel a társadalom szívét Uram, hogy a fiatalokat sokkal megértőbben, elfogadóbban tudják segíteni bukásaikban! A fiatalságot pedig segítsd abban, hogy a kereszt ne a bukás, hanem a felemelkedés jele legyen számukra!
Könyörülj rajtunk Urunk! Könyörülj rajtunk és a tisztítótűzben szenvedő lelkeken
IV. állomás: Jézus édesanyjával találkozik
Mária találkozik szenvedő, fájdalmakkal gyötört Fiával. Látja, ahogy szeretett gyermeke felkel a porból és cipeli tovább nehéz keresztjét. Kettejük tekintete találkozik. Most teljesedik be mindaz, amit annak idején Simeon mondott a templomban: „A te lelkedet is tőr járja át…” (Lk 35,2) Megtörténik vele a legrosszabb, ami egy édesanyával megtörténhet: hamarosan szemtanúja lesz annak, hogy saját fiát megölik. És mégis, ebben a helyzetben sem zúgolódik, nem lázad fel Isten ellen, nem veszíti el hitét, pedig még nem ért semmit abból, ami történik.
És mi? Hányszor háborgunk teljesen jelentéktelen apróságok miatt? Milyen sokszor kérdőjelezzük meg Isten létét, csak mert nem mindent értünk? Tanulni akarunk Máriától, aki teljesen az Úrra tudott hagyatkozni a legnehezebbnek látszó helyzetekben is.
Uram, kérlek, add, hogy mindig, minden körülmények között bízni tudjunk benned!
Könyörülj rajtunk Urunk! Könyörülj rajtunk és a tisztítótűzben szenvedő lelkeken!
V. állomás: Cirenei Simon segít Jézusnak hordozni a kereszet
A szentírás tanúsága szerint Cirenei Simon Szűz Mária és Veronika között lép színre, és míg a két asszony – mint Jézus legközelebbi hozzátartozói – a fájdalomtól meggyötörve vannak jelen a történetben, addig Simon idegenként, látszólag teljesen véletlenül csöppen bele a keresztúti eseményekbe, amikor a mezőről hazafelé tart. Különféle emberek, a részvét különböző arcait ábrázolják, ám Simon kilóg a sorból.
Nem önszántából segített Jézusnak, hanem a katonák kényszerítették rá, és ennek több oka lehetett. A testalkata, ruházata, felszerelése arról árulkodott, hogy kemény kétkezi munkához edződött. Jézus már oly gyenge és erőtlen lehetett, hogy esélyes volt, nem bírja továbbvinni a keresztet, akár bele is hal, márpedig ez a katonák felelőssége is lett volna.
Simon egyszerű ember lévén, egy nehéz, dolgos nap után semmi másra sem vágyhatott, minthogy lepihenjen, a családjával legyen és elköltsék a húsvéti bárányt. Biztosan nem vágyott zsivajgó tömegre, politikai, katonai megmozdulásokra. Ezt a találkozást azonban aznap nem kerülhette el. Találkozást nem csupán a lármás tömeggel és kivégzőosztaggal, hanem magával Jézussal. Aznap Jézus útja az ő útját szegélyezte végérvényesen: az ő útja Jézus útjába torkollott. Ő volt az egyetlen személy az üdvösség történetében, aki megkapta azt a kegyelmi ajándékot, hogy valóban Krisztus keresztjét vehette magára, és ezzel részt vett Krisztus passiójában, végső soron közreműködött az emberiség megváltásában.
Akármilyen szívós ember volt, a kereszt mégis csak az ő vállát is nyomta, sebezte, és ez a sebzés – ahogy teltek a súlyos percek – egy idő után a lelkéig hatolt. Földre sújtó, mélybe húzó események, vonagló emberi alakok képei villództak, rémült üvöltések, felkiáltások hallatszottak, miközben Jézust figyelemmel kísérte, osztozva a szégyenben, megvetésben, gúnyban; így itatta át az ő lelkét is egyre inkább a véres fájdalom.
Imádkozva, hallgatagon, könnyezve haladt Jézussal. Szent Márk sejteti, hogy a keresztet a megfeszítés helyéig vitte. Amikor megérkezett, ott maradt, ő lett a legközvetlenebb tanúja Jézus megfeszítésének. Nagy változásokon ment keresztül ez idő alatt és egészen biztos más emberré vált. Először ő vitte a keresztet, végül mintha már a kereszt vitte volna őt.
Tekintsünk most önmagunk életére. Ahogy ezt a kereszthordozást Simon nem kerülhette el, úgy mi sem kerülhetjük el. Felismerjük-e, hogy a keresztek úgy keresztezik útunkat, ahogy Jézus Cirenei Simonét? A kereszt terhe Simont nem lenyomta, hanem felemelte Jézushoz.
Jézus szerint mindenkinek a maga keresztjét kell hordoznia, amelyet nem maga választ. Olyan lelkülettel, engedelmességgel, olyan szándékkal, alázattal vigyük, mint Jézus vitte az övét, és amint ő az Atya akaratát látta benne, úgy mi is vegyük keresztünket az Atya akaratáért. Amikor Jézus kimerült a kereszt hordozásában, Cirenei Simon segített neki. Amikor mi elfáradunk keresztünk vitelében, keresztény életünkben, Jézus segít nekünk. ,,Gyertek hozzám - mondja -, én segítek nektek, ha elfáradtatok.”
Könyörülj rajtunk Urunk! Könyörülj rajtunk és a tisztítótűzben szenvedő lelkeken!
VI. állomás: Veronika kendőt nyújt Jézusnak
Veronika az ószövetségi igazak vágyakozását testesíti be, amely arra irányul, hogy Isten arcát láthassák. Jézus keresztútján ő az emberi jóság példáját mutatja azzal, hogy Jézusnak nyújtja kendőjét. Őt nem riasztja meg a katonák brutalitása és a tanítványok félelme. Ő a jóságos ember képe. Aki a szívek megzavarodottsága és sötétségbe burkolózása közepette megőrzi szíve jóságát és bátorságát. Nem engedi, hogy szívére leszálljon a sötétség. „Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják Istent”, mondta az Úr a hegyi beszédben (Mt 5,8).
Veronika először csak egy megkínzott, a szenvedés jelét viselő emberi arcot lát. Azonban a szeretet cselekedete belevési szívébe Jézus valódi képét: a vérrel és sebekkel teli emberben meglátja Isten és az Ő jóságának arcát, mely jóság még a legmélyebb szenvedésben is utánunk jön. A szívünkkel láthatjuk Jézust. A szeretet az, ami látóvá és tisztává tesz bennünket. A szeretet által ismerhetjük meg Istent, aki maga a Szeretet.
Könyörülj rajtunk Urunk! Könyörülj rajtunk és a tisztítótűzben szenvedő lelkeken!
VII. Állomás: Jézus másodszor esik el a kereszt súlya alatt
A kereszt egyre nehezebbé válik, az átvirrasztott éjszaka után egyre nehezebb talpra állni. Bűneink terhe alatt Jézus ezúttal másodszor zuhan a földre. Most azokért a bűneinkért szenved, melyet újból és újból elkövetünk: a legfőbb hibáinkért. A második esés a bűnbe való visszaesést jelképezi, hiszen az embereket is a bűn sújtja porba. Jézus ismét a földön fekszik, mintha meg sem tette volna azt az utat, ami már mögötte van. Az ember tökéletlenségéből kifolyólag nem tévedhetetlen: ismételten követünk el hibákat, és történik valami, ami miatt elbukunk. A mi Urunk megérti, ha hibázunk, de azt nem fogadja el, ha nem állunk fel, és nem folytatjuk utunkat. Ahogy Jézus is a korbácsütéssel teli hátára veszi a keresztet, annak ellenére, hogy kétszer elesett, nekünk is fel kell állnunk, s haladnunk kell. Hiszen nem az határoz meg minket, hogy hányszor buktunk el, hanem az, hogy hányszor álltunk fel a terhek alatt.
Jézus Isten fia volt, mégis a keresztfa hatalmas ereje alatt a földre zuhant. Mi csak emberek vagyunk, az Úr megbocsátja hibáinkat, ha tanulva belőlük és tapasztalatot szerezve fel tudunk állni.
Imádkozzunk, hogy mindig Krisztus oltalmával tudjunk tovább vinni életünk keresztjét, és emelt fővel hordozzuk, amit az Úr adott nekünk.
Könyörülj rajtunk Urunk! Könyörülj rajtunk és a tisztítótűzben szenvedő lelkeken!
VIII. Állomás: Jézus vigasztalja a síró asszonyokat
Jézus az őt követő asszonyokhoz fordult: „Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok. Inkább magatokat és gyermekeiteket sirassátok, mert jönnek majd napok, amikor azt fogják mondani: boldogok a meddők, akik nem szültek, nem szoptattak. Akkor majd unszolni kezdik a hegyeket: Omoljatok ránk! És a dombokat: Takarjatok el! Mert ha a zöldellő fával így tesznek, mi lesz a sorsa a kiszáradt fának?”
Jézus önmagára zöldellő faként hivatkozik. Amellett, hogy Isten Fia, nemcsak lelkileg, hanem férfiként testileg is igen erős. Ekkora hit és fizikai erő nélkül csak egy kiszáradt fa lenne, aki nem lenne képes ennyi szenvedésen keresztülmenni. Kérte, hogy az asszonyok magukat és gyermekeiket sirassák, mert Ő már nem sokáig lesz közöttük. Jézus nélkül rájuk szomorú sors vár, de ők ezt még nem tudják. Istenbe vetett hitünk nélkül nekünk is sokkal több nehézséggel kellene szembenéznünk. Miért hagyjuk hát el sokszor Őt és mondunk igent a gonosz csábítására?
Jézus, miután már kétszer is elesett a kereszt súlya miatt, továbbra sem sajnáltatja önmagát. Helyette az asszonyokhoz fordul, akik az ő kínszenvedése miatt sírnak, és őket vigasztalja. Képes vagyok arra, hogy miközben megpróbáltatásokon megyek keresztül, példát vegyek az elesett Krisztusról? Fel tudok-e tekinteni rá? Nem az önsajnálatba menekülök, nem másoktól várom az együttérzést, hanem Isten segítségével túl tudok lendülni a nehéz időszakaimon?
Könyörülj rajtunk Urunk! Könyörülj rajtunk és a tisztítótűzben szenvedő lelkeken!
IX. állomás: Jézus harmadszor esik el a kereszttel
Az emelkedő mindig meredekebb. Elérkezett az utolsó útszakasz. Jézus az izzadtság és a vércseppek mögött felpillantott és szeme előtt feltűnt a hely, ahol hamarosan keresztre fogják feszíteni. Ekkor merül ki és rogy össze harmadszor is. Senki nem ment oda, mindenki csak állt. Az asszonyok sírtak, míg többen csak megvetéssel figyelték a történteket. „Nem volt merszem oda menni, pedig szerettem volna.”
Ő összeszedte minden maradék erejét és felegyenesedett. Megindult, de lábai, mintha ólomból lettek volna, viszont csak ment. Rám nézett és láttam a szemében a fájdalmat. Pillantása mégis a lelkemig hatolt. Ekkor jöttem rá. Ez az ember valóban Isten fia volt.
"Félig halálra váltan, már-már a Golgotán, ...
Harmadszor is leroskad a Keresztviselő.
Mi elesett apák, megesett fiai,
Honnan vegyünk erőt,
Hogy szólítani merjük a Keresztviselőt?
Nézz rám és nyújtsd kezed,
Hogy el ne bukjam én
Legalább ott, a végső,
halálos Hegy tövén."
Könyörülj rajtunk Urunk! Könyörülj rajtunk és a tisztítótűzben szenvedő lelkeken!
X. állomás: Jézust megfosztják ruháitól
Amikor a katonák fölfeszítették Jézust, fogták ruhadarabjait és négy részre osztották, minden katonának egy-egy részt, majd a köntösét is. A köntöse varratlan volt, egy darabból szőve. Ezért megegyeztek egymás közt: „Ne hasítsuk szét, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen.” Így teljesedett be az Írás: Ruhámon megosztoztak egymás közt, és köntösömre sorsot vetettek. A katonák valóban így tettek. (Jn 19, 23-24)
- Azt nézd meg! Hogy osztozkodnak a ruháin!
- Látom, szörnyűség!
- Miért mondod ezt? Megérdemli, amit kap. Hát nem hallottad, miket mondott!? Szégyellhetné magát, hogy olyanokat állított, de most majd megtanulja, hol a helye!
- Szerencsétlen ember. Nem ezt érdemelte! Hiszen mi van, ha nem hazudott? És most nézd meg, nincsen már semmije sem! Nézd a tekintetét! Olyan, mintha már… Nem is tudom, hogy mondjam… mintha már mindent elengedett volna.
- Badarságokat beszélsz! Csak hagyja magát ide-oda rángatni.
- De hát nézd, milyen méltósággal viseli a megaláztatást! Milyen nagyság van benne! Nézd meg a belső békéjét, ami árad belőle!
- Belső béke? Hát… most, hogy mondod… Tényleg különös, hogy olyan nyugodtan és békésen tűr mindent.
- Ugye? Csak azt nem értem, miért tűri mindezt olyan végtelen türelemmel, elvégre nem követett el semmi törvénybe ütközőt, semmi rosszat.
- Valóban, vajon mért? Minden elítélt küzd az életéért, még az utolsó pillanatokban is menekülnének, de ő nem.
- Épp ez az! Mivel árthatott bárkinek is azzal, hogy beszélt az emberekkel!? Vagy az lehet, amit az írások mondanak, hogy az emberekért…?
- De hát… hogyan segíthetne ezzel rajtunk?
- Nem tudom, de… szegény ember! Nem érdemelte meg ezt a bánásmódot, ezt a megaláztatást. Hallottam, ahogy korábban azt mondta: „Nem elveszik, hanem magam adom oda".
- Már én is látom, önként mondott le mindenről.
Könyörülj rajtunk Urunk! Könyörülj rajtunk és a tisztítótűzben szenvedő lelkeken!
XI. állomás: Jézust keresztre szegezik
Mi következhet ezután? Nehéz volt lépni, elbukni, felállni, de a mozdulatlanság még rémítőbb. Elernyednek az izmok, elernyed lassan az akarat is. Végtelennek látszó órák kezdődnek most – s az a másik út, amelyet egy helyben, mozdulatlanul és csak egyetlen egyszer jár végig minden ember, de egyszer végig kell járnia.
Iszonyú kínok közt szegeztek keresztre,
Véred piros rózsát festett a kezedre.
Uram, feléd tárjuk gyönge két karunkat,
Keresztre feszítjük bűnös vágyainkat!
Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma: mindörökké. Úgy szabad, hogy keresztre szögezteti magát. Elnémul, hogy a fájdalom mindenki számára érthető nyelvén tegye szóvá Isten üzenetét. „Ha fölemeltetem, mindeneket magamhoz vonzok.”
Könyörülj rajtunk Urunk! Könyörülj rajtunk és a tisztítótűzben szenvedő lelkeken!
XII. állomás: Jézus meghal a kereszten
„Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek" (Lk 23,34). Jézus a haláltusában is az ellenségeiért imádkozik. Annyira szereti Jézus az embereket, hogy a jobb latornak azt mondja: „Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban" (Lk 23,43). Az utolsó pillanatban édesanyját sem hagyja magára, és a szeretett tanítványra, Jánosra bízza őt. Ebből a három történésből láthatjuk, hogy Jézus tényleg kiitta a kelyhet, melyet az Atya adott neki, és láthatjuk azt is, hogy annyira szereti az embereket, hogy a haláltusa legvégén is értünk imádkozik, és édesanyjával tesz jót. Mi vajon a legkisebb betegségben, fájdalomban tudunk-e a másik emberért imádkozni, a másik emberrel jót tenni, vagy csak esetleg gondolni rá?
(…) Amikor elérkezik a kilencedik óra, Jézus felkiált: „Beteljesedett!" (Jn 19,30). Jézus a haláltusája végén teljesen az Atyára bízza magát: „Atyám, kezedbe ajánlom az én lelkemet" (Lk 3,46). Amikor ezt kimondta, kilehelte lelkét. Jézus az utolsó pillanatig bízott az Atyában, és teljesítette a neki rendelt küldetést, kiitta a kelyhet.
Tartsunk egy rövid csendet, és gondoljuk szívünkhöz közel álló személyre, aki már nem lehet velünk. Emlékezzünk meg róla/róluk egy rövid imával.
Istenünk, segíts nekünk, hogy Jézushoz hasonlóan mi is teljesen rád tudjuk bízni az életünket. Adj nekünk alázatot, hogy Jézushoz hasonlóan mi is szeressük embertársainkat.
Könyörülj rajtunk Uram Könyörülj rajtunk és a tisztítótűzben szenvedő lelkeken.
XIII. állomás: Jézus testét leveszik a keresztről és anyja ölébe fektetik
Nem lehet egyszerű édesanyának lenni. Ezt a saját édesanyámon látom a legjobban, mivel mi négyen vagyunk testvérek és néha nem vagyunk egyszerű esetek. Úgy vélem, hogy az anyukák gyakorló angyalok, akiknek nem látszik a szárnyuk.
Nem a világ legjobb érzése, ha elveszítünk valakit a szeretteink közül. És akkor képzeljük el, hogyha a saját gyermekünket veszítjük el. Reméljük, hogy ez nem fog megtörténni. Milyen érzéseket kelt ez bennünk? Első sorban szerintem szomorúságot, elkeseredést, csalódást. Biztos valami negatív érzést kapcsolunk ehhez a gondolathoz, mivel senki sem szeretné elveszíteni a gyermekét. De egy ember nem erre gondol, hogy a gyermeke előbb hal meg mint, saját maga.
Máriának ezt át kellett élnie. Nem akarta elveszteni egyetlen gyermekét. De tudta, hogy ennek be kell következnie. Nem azt mondom, hogy ne fájt volna neki fia halála. Ráadásul ő végigkísérte a keresztúton. Végignézte, ahogy fiát a meggyalázzák, megfosztják ruháitól és végül átszegezik kezét-lábát. Természetesen fájt azt látnia, hogy fia a kereszten lehelte ki lelkét, ártatlanul. Halála után Jézus testét levették a keresztről és anyja ölébe fektették. A halott Jézus édesanyja ölében fekszik. Máriának nem lehetett könnyű.
Mi mennyire becsüljük meg édesanyánkat? Szeretjük őt eléggé ahhoz, hogy megköszönjük neki minden nap azt, hogy lényegében értünk éli már hosszú idő óta az életét? Vagy egyáltalán milyen gyakran mondjuk neki csak azt az egy szót, hogy „Szeretlek?”
Milyen boldog lehet egy édesanya, mikor először pillantja meg és foghatja kezébe újszülött gyermekét? Mária is valószínűleg nagyon boldog volt, mikor megpillantotta és kezébe foghatta az újszülött Jézust. De most nem az újszülött Jézus fekszik az ölében, hanem a meghalt Jézus. Utoljára fogja őt karjaiban. A két érzés között hatalmas szakadék tátong. Az egyik az egekig emel, a másik a mélybe taszít. Mária mind a két érzést jól ismerte. Nem lehetett könnyű neki halott gyermekét az ölében tartani, de tudta, hogy ennek így kellett történnie, nem lehetett másképp. A mi megváltásunknak ez az ára.
Könyörülj rajtunk Urunk! Könyörülj rajtunk és a tisztítótűzben szenvedő lelkeken!
XIV. Állomás: Jézust a sírba helyezik
A megsebzett Jézust a sírba teszik, összes sebével együtt. A sebek, amivel magára vette a bűneinket. Megváltásunk történetének első fejezete lezárult. Csend a mennyben és csend a földön. Ebben a csendben mi is megállunk. Hálásak vagyunk, hogy megszabadulhatunk bűneink terhétől. Jézus elé rakhatjuk a küzdelmeinket, harcainkat, a bűnöket, amiről nehezen szokunk le, a sérelmeket, amiket nehezen bocsátunk meg.
Hálát adunk Jézus, hogy magadra vetted a mi adósságainkat. Köszönjük, hogy a te véred tisztára mosott. Eléd hozzuk mindazt, amit eddig nem tudtunk. A türelmetlenségünket, a dacosságunkat, az elégedetlenségünket, mindent, ami újra és újra megtöri a Veled való szeretetkapcsolatunkat. Köszönjük, hogy átveszed és velünk együtt harcolsz ellene, köszönjük, hogy eltörlöd az adóslevelünket. Köszönjük, Krisztus, hogy szereteted minden nehézségeinket és bűneinket elfedi és megszünteti. Köszönjük a tiszta lapot, melyet kereszthalálod által ajándékoztál nekünk. Köszönjük az újrakezdést és a végtelen esélyeket, amiket önzetlenül nekünk adtál. Köszönjük, hogy segítesz a terheink cipelésében és megteszel mindent, hogy megkönnyítsd mindennapjainkat. Ámen!
Könyörülj rajtunk Urunk! Könyörülj rajtunk és a tisztítótűzben szenvedő lelkeken!
Befejező ima
Urunk, Veled jártuk az utadat – ami egyben a mi utunk is. Hiszen, ha téged követünk, akkor a saját keresztünket fel kell vennünk! Kérünk, add, hogy legyen annyira erős a szeretetünk, hogy érted, veled saját és olykor mások keresztjét is képesek legyünk hordozni.
A Kálvária-dombon bemutatott keresztúti ájtatosságról bővebben ITT lehet olvasni.
Pécsi Egyházmegye
Az oldalon közzétett fotók és a szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel vagy a Pécsi Egyházmegye írásos hozzájárulásával engedélyezett.
