Május 30­-án ünnepelték a magyarszéki kármelita nővérek Jézusról nevezett Eszter nővér ezüstfogadalmát. Vele készítettek interjút nővértársai.

- Huszonhárom évesen léptem be, az egyetem elvégzése után. Először egy tanítórendbe szerettem volna menni, mert a végzettségem erre szólt, és mert nagyra becsültem a fiatalság nevelésének munkáját. Ismerkedtem is ilyen nővérekkel. Egy alkalommal megkérdeztem egyiküket, hogy a napirendjük mennyi időt ír elő a személyes, csendes imára. Tudtam ugyanis, hogy a személyes ima nélkülözhetetlen a lelki élethez, ez minden apostoli munka alapja. Azt felelte, hogy naponta fél óra van előírva, de sokszor csak a jóakarat marad (vagyis annyi a munkájuk, hogy nem tudják elvégezni). Abban a pillanatban megértettem, hogy nem ez az én utam. Félreértés ne essék, nagyon tisztelem továbbra is a fiatalság nevelésével, oktatásával foglalkozó szerzeteseket, de az én lelki utam más. Olthatatlan vágy él bennem a csend, az elmélyült imádság után. Szeretném egyre jobban megismerni az Urat, folyamatosan az Ő jelenlétében élni. A nyüzsgő élet, a sok beszélgetés az emberekkel kimerít. Számomra az élet az imádság. Ilyen a lelki alkatom. Ugyanakkor szeretek az emberek között is lenni, de csak mértékkel.

- Ismertél egyetemistaként kármelita nővért? 

- Nem, de több könyvet elolvastam már a kármelita lelkiségről és a kármelita szentektől. Tehát amikor felismertem, hogy szemlélődő életre szól a hivatásom, elkezdtem körülnézni. Voltam a vizitációs nővéreknél, majd eljöttem Pécsre a Kármelbe. Két napig tartott az ismerkedési időm. Amikor legközelebb lementem hozzájuk, másfél év múlva, már belépni mentem. 

- Ez gyorsan történt.

- Igen, de sok tapasztalat, olvasás és imádság előzte meg életem első huszonhárom évéből. Ott Pécsett pedig már csak összeért minden, és szépen letisztázódott. Otthon éreztem magam az első naptól fogva. Bevallom, hogy az életformán kívül nagy hatással volt rám Elisabeth nővér személye, aki akkor az újoncmesternő volt. Az, hogy ő ott volt, igen sokat nyomott a latban. A mintaképe volt annak, hogy milyen is egy beérett kármelita nővér. 

- Szerinted milyen egy beérett kármelita nővér? 

- Természetesen mindenki egyénisége más, de vannak mindenkire jellemző közös vonások. Ilyen például az autarchia, vagyis az ember belső megmozdulásai fölötti uralom. Ez különösen fontos egy olyan személynél, akire mások lelki vezetése van bízva. Ez Elisabeth nővérben megvolt, és a négy év alatt, amíg egy fedél alatt élhettem vele, csak nagyon ritkán láttam, hogy ezen a téren küzdött magával. De ez természetes, mindnyájan a halálunkig küzdünk. Ami még egészen rendkívüli volt számomra benne, az a teljesen önzetlen, igazi krisztusi szeretet. Meleg szeretet, nem hideg szeretet (bár ez az utóbbi kifejezés ellentmondásnak tűnik). Végül hadd említsem meg vele kapcsolatban azt, ahogyan a testvéri korrekciót gyakorolta. Ez egy rendkívül kényes dolog, és hallatlan, hogy a mai világban milyen nehézzé vált. Nemcsak annak nehéz, akit figyelmeztetnek, jóindulattal elfogadni, hanem annak is, akinek feladata figyelmeztetni a másik nővért. Pedig a testvéri korrekción nagyon­nagyon sok múlik egy szerzetesi közösségben. Ahol ezt nem gyakorolják, vagy nem bölcsen gyakorolják, az a közösség nem boldog közösség. Elisabeth nővér egyszer bizalmasan bevallotta nekem, hogy nem bírja a konfliktushelyzeteket. Egész meglepődtem, mert ez egyáltalán nem látszott rajta. Sőt, úgy tűnt nekem, hogy nagyon bátor ezen a téren. Bátor is volt, de úgy, hogy leküzdötte a belső félelmeit vagy az idegenkedését. Megintett minket, ha kellett, igazából nagyon szigorú volt. Félelemből hallgatni őt soha nem láttam, sem úgy tenni, mintha nem vett volna észre valamit. Tulajdonképpen elég sok mindenért szólt. Órigenész szerint azt az embertársunkat kell leginkább szeretnünk, aki visszahúzott minket a szakadék széléről azáltal, hogy korrekcióban részesített minket. Elisabeth nővér így szeretett. 

- Belépésedet követően azt találtad, amit vártál? 

- Nem voltak illúzióim olyan értelemben, hogy nem idealizáltam a leendő közösségemet. Tudtam, hogy a nővérek is emberek, úton vannak, mint én. De bevallom, hogy egy idő múlva azért értek meglepetések az emberi természetet illetően, elsősorban saját magammal kapcsolatban. Azt hiszem, hogy amikor átadjuk magunkat Istennek, nem tudjuk, hogy mire vállalkozunk. Nem sejtjük az előttünk álló út örömeinek és fájdalmainak intenzitását. Valami ilyesmire gondolhatott Erzsébet anya is, aki a szétszóratás idején volt a pécsi Kármel perjelnője, amikor ezt írta: „A Kármelen semmi sem maradhat bennünk érintetlenül. Vasakarat kell a harchoz, amely a Kármelig vezet. Mindaz, ami a klauzúra ajtajáig van, lehet emberi akarat. Azon belül azonban új világ kezdődik. És ki kell cserélődnie a léleknek. Kezdődnek az Isten útjai”. 

- Beszélnél erről részletesebben? 

- A legtöbb nővér számára tényleg vasakarat szükséges a belépéshez, olyan nagy az ellenállás a környezete részéről. A teljesen a szemlélődésnek szentelt életformát nagyon kevesen értik, haszontalannak tartják. Nem is próbálok meggyőzni senkit a kármelita élet létjogosultságáról, mert ez is az „aki föl tudja fogni, fogja föl” (Mt 12,19c) kategóriába tartozik. De azért egy hasonlatot mégis megemlítek példaként: gondoljunk a dél­amerikai esőerdőkre! Ha kivágnák azokat, mennyi szép bútort, házat lehetne építeni belőlük! És úgy legalább lenne hasznuk – gondolják sokan. Csak éppen lassan kihalna az emberiség, mert oxigén nélkül nem élhetünk. Az emberi lélek pedig a Szentlélek nélkül nem élhet. A mi életfeladatunk lehívni a Szentlelket az emberi lelkekbe. 

- Mire gondolt Erzsébet anya, amikor a fenti idézetet megfogalmazta? 

- A csendben, a magányban, a zárt közösségi életben felszínre jön az emberben minden, ami addig rejtve volt a tudatunk elől. És ez az, ami nehéz. A kármelita élet sok szempontból könnyebb, mint a „világi” élet, de nem könnyű igazán hűségesen megélni. Ebben a lecsupaszított életben a dolgok lényege tárul fel nekünk, ami a kinti nyüzsgő életben nem is volt tudatos számunkra. Nem volt időnk és csendünk ahhoz, hogy utánagondoljunk és megértsük néhány érzelmi reakciónkat, a másokkal való konfliktusunk igazi okát, és feldolgozni a velünk történt eseményeket. Vagy elmélyedni az imádságban, befogadni az Úr szeretetét. Többé­kevésbé a felszínen éltünk. Rohantunk, sodort az élet tempója. Mindnyájan elsajátítottunk néhány rafinált védekezési mechanizmust, amelyek többé-­kevésbé működtek, illetve a problémák feloldásának néhány módszerét, például elmentünk fodrászhoz vagy egy cukrászdába, és máris egy kicsit kevésbé volt érezhető a probléma, elviselhetőbbé vált az élet. A Kármelben ilyen kibúvók nincsenek, itt a valóság az úr. És Isten éppen ezáltal tud átformálni minket. Őt nem érdeklik az álarcaink, Ő nem egy álarccal akar barátságba kerülni, hanem egy valós személlyel. És azt sem akarja, hogy mi egy általunk elképzelt Istent imádjunk, hanem Őt magát, aki annyira más, mint mi, és annyival több, de akit megismerni és szeretni minden kincsnél többet ér. Hát ebből jönnek a küzdelmek, amelyek néha valóságos élet­halál harcok. 

- Összegezve a mögötted levő huszonöt évet, hadd kérdezzem meg, hogy nem bántad­e meg, hogy ezt a hivatást választottad? 

- Úgy érzem, hogy inkább Jézus választotta számomra ezt az életutat, nem is annyira én. Én csak megtaláltam. Nem, soha, egyszer sem volt kísértésem arra, hogy elhagyjam a Kármelt, pedig voltak a szerzetesi életemben nagyon nehéz időszakok. Az, hogy kitartottam, nagy részben köszönhető Mirjam nővérnek is, aki majdnem két évtizeden át volt az elöljáróm és a lelki kísérőm. Az ő bölcsessége, intelligenciája, tapintata és sok jó tanácsa rendkívüli hálára kötelez iránta halálomig. Meg aztán, mint ahogy „Az Ég tartja a Földet”, úgy elmondható az is, hogy az Istenben való öröm tartja a szerzetest. Isten szeretete megint csak egy olyan dolog, aminek mélységét alig sejtjük a belépésünk előtt, bár van már róla valamennyi tapasztalatunk, hiszen enélkül nem vállalkoztunk volna erre az útra. De hogy az Ő jósága, feltétel nélküli szeretete milyen édes vigasz („Mert irgalmad többet ér, mint az élet” – mondja a zsoltáros is Istennek), nem győzök ámulni azon, ahogy az évek során lassan feltárul előttem. Pedig úgy érzem, még alig kezdtem el szeretni az Urat. Nem, nem bántam meg semmit, csak a lanyhaságaimat. Mivel felnőtt megtérő vagyok, nem is értem, hogy hogyan tudtam valaha Isten nélkül élni. 

Forrás és fotó: szerzetesek.hu / KÁRMELHEGYI LEVELEK A SARUTLAN KÁRMELITA NŐVÉREK BARÁTAINAK • 2023/2. szám

 

Pécsi Egyházmegye

Az oldalon közzétett fotók és a szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel vagy a Pécsi Egyházmegye írásos hozzájárulásával engedélyezett.

Szentmise közvetítések banner v2

 

Szentmise közvetítések banner v2

 

2024 June
M T W T F S S
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Közelgő események

Szentelési jubileumot ünneplő püspökök miséje a székesegyházban:
-
2024. 06. 29. - 2024. 06. 29.
Máriagyűdi ifjúsági találkozó:
-
2024. 07. 04. - 2024. 07. 07.

Címkefelhő

partnerek Báta

partnerek Máriagyűd

partnerek Napi evangélium

partnerek kórházlelkészség