A Pécsi Egyházmegye augusztus 12-én a máriagyűdi kegyhelyen megtartott fogadalmi búcsúján a szentmise zárásában Felföldi László pécsi megyéspüspök főpásztori buzdító beszédet intézett az egyházmegye valamennyi egyházközségéhez és a megjelent hívekhez, melyet az alábbiakban adunk közre.
Kedves Testvérek!
Válságos időket élünk. Mint amikor Szent István király a Szűzanya oltalmába ajánlotta fel országát, mert utód és örökös híján csak az Isten gondviselő szeretetében bízott, úgy most nekünk is az a nagy feladatunk és küldetésünk, hogy az isteni szereteten keresztül keressük együtt a megoldásokat és a jövőnek az útját.
Korunk társadalmában sokan fogalmaznak úgy, hogy paphiány van, hogy kevesebben járnak templomba, és hogy a fiatalok szinte alig járnak a templomba. Ezeknek a problémáknak a kihívásai és megoldása a mi felelősségünk, itt és most, nekünk kell megoldást találni rá.
Amit ma építünk, a jövőnek építjük, amiben ma élünk, azt korábban építették, építettük. A válsághelyzet mindig magában hordozza a megújulás lehetőségét, mely egy különleges ajándék volt az Egyház életében és ma is az. Visszatekintve egészen az őskeresztények és az ősegyház koráig, azt látjuk, hogy a válság után mindig volt tündöklés és ragyogás az Egyház életében.
Napjainkra Egyházunk oly mértékig liturgiaközpontúvá vált, hogy szinte teljesen kimaradt belőle a közösségek szerepe és fontossága. Ezért a következő időszakban, amikor a Testvérekkel találkozok, folyamatosan fel fogom hívni a figyelmet és kérni az egyházmegye minden egyházközségében a híveket, hogy jöjjenek össze, üljenek le, beszélgessenek a hitről, a Bibliáról, Istenről. Az atyák boldogan vállalnak katekézist, bibliaórát, kinek mire van karizmája, de ahol erre nincs lehetőség, kérem, hogy üljünk le, olvassuk az evangéliumot, elmélkedjünk, beszéljünk róla és imádkozzunk együtt, mert a közösségeinknek újra magára kell találni, ha valóban ott van a szívünkben a vágy, hogy valóban keresztény közösséggé formálódjunk. Ez azonban nem lehetséges úgy, hogy nem szólunk egymáshoz, nem ismerjük egymást és nem beszélünk a hitünkről.
Az atyák érzékelhetően már most egyre kevesebb helyre tudnak rendszeresen eljutni, sok esetben a híveknek helyben, önállóan kell megoldani a felmerülő problémákat. Ezért is kérem a férfiakat, főként az akolitusjelölteket, hogy lehetőség szerint az egyházmegye minden egyházközségében legyen legalább egy férfiember, aki a liturgiában segédkezik a misézésben a papnak. Kérem, hogy akiket felkérnek az atyák a feladatra, készségesen, örömmel és szeretettel fogadják el azt el. Lehet, hogy van, aki úgy érzi, nem alkalmas a feladatra. Nos, senki sem alkalmas arra a feladatra, amire az Isten meghívta, majd az Isten alkalmassá teszi, formálja és alakítja.
Sajnos vége szakadt annak az időnek, amikor minden vasárnap minden egyházközségben pap által celebrált szentmisével szenteltük meg a vasárnapot. Azokban az egyházközségekben, ahol már nincs minden vasárnap szentmise, kérem, hogy ugyanabban az időpontban igeliturgiára jöjjenek össze a hívek. Nem baj, ha nincs jelen a pap vagy akolitus, kérem a híveket, hogy énekeljenek és imádkozzanak együtt, olvassák a szentírási részeket, szenteljék meg ezek által a vasárnapot. Ebben a tevékenységben erősítem meg az egyházmegyei férfitalálkozóknak köszönhetően létrejött férficsoportokon keresztül az egyházközségeket, ami már önmagában óriási gazdagodás, amiért hálát kell adni, ugyanakkor valóságosan meg kell élnünk ennek a valódi örömét és gazdagságát.
A kialakult helyzet kapcsán szót kell ejteni a templomi oltárról és a családi asztalról. Oltárnak és asztalnak megegyezik a valódi jelentése, mindkettő a szeretet titkát és gazdagságát hordozza. Az oltárközösség a templomainkban akkor kezdett megszűnni, amikor a családi asztal elkezdett üressé válni. Óriási gond és kereszt ez napjainkban. A megoldás azonban nem azzal kezdődik, hogy megkérünk mindenkit, hogy jöjjön el a templomba, csak azért, hogy ott többen legyünk. A megoldás azzal kezdődik, hogy üljünk le, üljenek le a családtagok a családi asztalhoz. Édesapa, édesanya, gyerekek - telefon és kívülállók nélkül. Üljünk le, törődjünk egymással, figyeljünk egymásra, beszéljünk egymással. Óriási igénye van a gyerekeknek arra, hogy a szüleik rájuk figyelve meghallgassák őket. Kérem az idősebbeket is, a nagyszülőket, beszéljenek a gyerekekkel, az unokákkal az Isten szeretetéről, tegyek róla tanúságot.
Arra kérem a családokat, hogy vasárnaponként a családi asztalnál ülve, a szentmise után vegyék elő a Bibliát, olvassák el az adott evangéliumi szakaszt, hogy az így együtt töltött időt az Istennel való együttlétre fordítsák. Ennél nagyobb erőforrásunk és gazdagságunk nincs és nem lesz. Ez már önmagában megtartó erő, biztonságot ad, ebből születik az öröm és a jóság, melynek egy családban jelen kell lennie. Ha ez megvalósul, akkor majd képesek leszünk az oltárhoz járulni, az oltár közösségéhez, a templom közösségéhez és majd akkor megértjük, hogy Krisztus milyen csodálatos gazdagságra hív mindnyájunkat.
Ennek megvalósításában nagyon fontos mindnyájunk személyes istenkapcsolata. Nem létezik keresztény közösség, papi közösség, hívő közösség személyes istenkapcsolatok nélkül. Krisztusi közösségünk csak úgy áll össze egy egésszé, hogy a vele való személyes közösségünk is valóságossá és egyre élőbbé válik.
Ez persze veszélyt is hordoz magában, ami mindnyájunk életében jelen van: ez a pletyka. Nagyon veszélyes a pletykálkodás, mert a fecsegéssel távol tartjuk közösségeinktől azokat, akik valódi értékkel és szeretettel akarnak jelen lenni életünkben, közösségeink életében. Ferenc pápa egyik beszédében úgy fogalmazott, hogy a fecsegés károsabb a koronavírus-fertőzésnél:
„Amikor észreveszünk egy hibát, gyarlóságot, elbukást valamelyik testvérünkben vagy nővérünkben, az első dolog általában, amit teszünk, hogy elmondjuk másoknak, kifecsegjük. A pletyka pedig bezárja a közösség szívét, megtöri az Egyház egységét. A nagy pletykafészek az ördög, aki mindig elmondja mások rossz dolgait, mert ő a hazug, aki megpróbálja bomlasztani az Egyházat, elidegeníteni a testvéreket, hogy ne legyenek egymással közösségben.
Kérem, testvérek és nővérek, szedjük össze magunkat, és ne fecsegjünk! A fecsegés károsabb a koronavírus-fertőzésnél! Tegyünk erőfeszítést, és ne pletykáljunk! Gondoljunk Jézus szeretetére, aki magához engedte a vámosokat és a pogányokat, megbotránkoztatva ezzel a korabeli „helyes gondolkodású” embereket. Ezért nem fellebbezés nélküli ítéletről van szó, hanem annak felismeréséről, hogy emberi próbálkozásaink időnként kudarcot vallhatnak, és csak azt segíti a testvért szembenézni saját lelkiismeretével és felelősséget vállalni tetteiért, ha Isten elé áll.”
Ferenc pápa üzenetének tükrében szeretném kérni az atyákon keresztül és az atyák segítségével a Kedves Testvéreket, hogy az egyházmegye minden egyházközségében találjanak időt és alkalmat, amikor leülnek és átbeszélik saját sorsukat: hogy vannak, miben kellene megújulni, hogy tudnának gazdagabb keresztényi életet élni?
Nem az egyházmegye vagy a világegyház gondjait kell megoldaniuk a Testvéreknek, hanem az egyházközségek ott, helyben felmerülő problémáit. Kérem, hogy ezekre ne másoktól várjunk megoldást, együtt le kell ülni beszélni és megbeszélni, a Szentlélek meg fog segíteni. Láttam erre számtalan példát, akár nagyböjtben, a lelki délutánokon, melyeket akár mi magunk is megtapasztalhattunk. Ezeket saját egyházközségeinkben is meg tudjuk valósítani. Ez az a megújulás, ami ránk vár és ez az az erő, amit a Szentlélek adni akar: Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük (Mt 18,20).
Tudom, hogy saját, személyes életünkben és a családok életében most jelen van a háború, a szenvedés és a félelem. Kérem, hogy a családi és egyházközségi összejöveteleken, a rózsafüzér társulatokban most a békéért imádkozzunk. A nagyon idősek még emlékeznek rá, én már csak a nyomaikban jártam háborús helyeken. Számunkra, akik nem éltük át, fogalmunk sincs róla, mit jelent valójában a háború, ami már itt van a határainknál és csak a Lélek által lehet megállítani. Az atomháborút egyetlen módon tudja az emberiség elkerülni: ha megsemmisíti az összes atombombát. Más lehetőség nincs.
A család háborúját, az egyházközség háborúját csak úgy tudjuk elkerülni, ha megsemmisítjük magunkban azokat az érzéseket, gyűlöletet és sértődést, amely akadálya a közösségnek, a szeretetnek és a békének.
KALKUTTAI TERÉZ ANYA: IMA A BÉKÉÉRT
Te tudod, Uram,
hogy nem törődöm a fegyverekkel.
Egyetlen vágyam:
a világnak békét hirdető
eszközöd lenni.
Mert tudom,
ahol béke honol,
a fegyverek fölöslegessé válnak.
Ahol béke uralkodik,
az emberek képesek egymást szeretni
Úgy, ahogy te szereted őket.
Adj békét, Uram,
s tedd fölöslegessé a fegyvereket
e csodálatos világban.
Ámen.
Pécsi Egyházmegye
Az oldalon közzétett fotók és a szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel vagy a Pécsi Egyházmegye írásos hozzájárulásával engedélyezett.
