A Lectio Divina Eucharistica sorozatunk júniusi része a zsidókhoz írt levél kilencedik fejezetén elmélkedik. Az imádságformába való bekapcsolódással lehetőségünk van arra, hogy az Jézusról, mint főpapról és az értünk hozott áldozatáról gondolkodva elmélyítsük hitismereteinket.
Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve a Szentírás imádságos olvasásra hívó, havonta szervezett eseménysorozat célja, hogy az imamódszer ismertetése, gyakorlása és népszerűsítése mellett, segítse az Újszövetség szép, a hálaadáshoz fűződő eseményeinek értelmezését és befogadását.
A közös imádsággal kezdődő elmélkedést Nyúl Viktor pasztorális helynök vezette és a zsidókhoz írt levél kiválasztott szakaszát (Zsid 9,11-28) felolvasva hívott elcsendesedésre.
Pasztorális helynök atya rámutatott, hogy a választott evangéliumi szakasz milyen gazdag szimbólumokban, emellett milyen szoros kapcsolat van a zsidókhoz írt levél és az egyes Ószövetségi könyvek között. A levél szövege utal az ószövetségi áldozatokra, valamint a szövetségkötésre. Miután Mózes meghallgatta és kihirdette az Úr szavát, a választott nép megfogadta azt, így szövetséget kötött az Úrral (vö. Kiv 24), melyet vérrel pecsételtek meg. Mózes áldozati állatok vérével hintette meg az oltárt és a népet – erre az eseményre emlékeztet a levél szerzője.
Az ószövetségi papok feladata az áldozatbemutatás volt, mellyel kimutatták a zsidó nép bűnbánatát, háláját, Isten iránti hódolatát, mintegy hidat építve a nép és az Úr között. Az idézett szentírási szakasz Jézus Krisztust mint főpapot mutatja be, aki szintén közvetít, összekapcsolja Istent az emberekkel.
Jézus ugyanakkor nem olyan értelemben főpap, mint Áron és dinasztiája, akik állatokat áldoztak saját és a nép bűnei miatt. Jézus bűn nélkül, önmagát adja áldozatul értünk. Ő maga a pap, az áldozat és az oltár.
Az idézett levélben hangsúlyos szerepet kap a sátor, amely szent hely, az ószövetségi ember számára a találkozás helyszíne. A szövetség sátrában Isten feltárja dicsőségét az Ő népének. Jézus nem kézzel épített sátorba lép be, hogy bemutassa értünk áldozatát, Isten Fia emberré lett – közöttünk, bennünk van.
Viktor atya a szakaszt elemezve kiemelte, hogy milyen nagy különbség van az ószövetségi áldozatok és Jézus Krisztus áldozata között. A főpap minden évben belépett a jeruzsálemi templom legszentebb helyére, a Szentek Szentjébe és ott áldozatot mutatott be – erre kizárólag a főpapnak volt lehetősége. A levél írója ezzel hozza párhuzamba Jézus áldozatát, ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy Krisztus jóval több, mint a főpap, hiszen az évenként bemutatott szertartással szemben, Jézus az ő áldozatával minden emberre kiterjedő, örök érvényű megváltást szerzett saját vére által.
A vér az életnek, a reménynek és a gyógyulásnak a szimbóluma. Krisztus vére élet számunkra, melyben benne van az Ő szeretete és értünk hozott áldozata.
A szövetség is hangsúlyos ebben az evangéliumi szakaszban. A mózesi szövetség Isten és a választott nép között, előképe volt annak a szövetségnek, melyet Isten köt velünk, emberekkel Fia által és melyben elköteleződik mellettünk és hűséges hozzánk.
Jézus vére megpecsételi a szövetséget. A vérszerződés több történelmi eseményben megtalálható – a közösséget, egységet fejezi ki. Jézus – a főpap, aki önmagát adta áldozatul –a mennyben is közbenjár értünk Isten színe előtt.
Viktor atya elmélkedésében arra hív bennünket, hogy tűnődjünk el azon, hogy az Eucharisztiához hogyan kapcsolódik ez a szentírási szakasz. Az Eucharisztia Jézus teste és vére a kenyér és a bor színe alatt. A zsidó levélben Jézus vére kifejezi Őt a maga teljességében és így van jelen az Oltáriszentségben is. Vele, az Ő személyével találkozunk a szentáldozásban.
Végül pasztorális helynök atya emlékeztetett arra is, hogy a szentmise áldozatában, a szentségimádás alkalmaival emlékezzünk arra, hogy Jézus vérét adta áldozatul értünk és az utolsó vacsorán szövetséget kötött velünk. Az Eucharisztiában megtapasztaljuk azt, hogy találkozhatunk azzal a Jézussal, aki imádkozik, közvetít és közbenjár étünk.
Nyúl Viktor atya júniusi elmélkedésével zárul a Lectio Divina Eucharistica sorozata.
Krisztus áldozata tökéletes
Zsid 9,11-28
Krisztus azonban a ránk váró javak főpapjaként jött el, s belépett abba a nagyobb és tökéletesebb sátorba, amelyet nem ember keze alkotott, vagyis nem ebből a világból való. Nem a bakok vagy borjak vérével, hanem saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett. Ha ugyanis a bakok és bikák vére meg az üsző hamva a tisztátalanokra hintve külsőleg tisztává teszi őket, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére, aki az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul az Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljunk. Ezért ő új szövetség közvetítője. Előbb azonban a régi szövetség korában elkövetett bűnök megváltásáért el kellett szenvednie a halált, hogy a meghívottak elnyerjék az örökké tartó örökséget. Ahol ugyanis van végrendelet, előbb bizonyítani kell a végrendelkező halálát, hiszen a végrendelet csak halál esetén jogerős; addig, amíg a végrendelkező él, nem érvényes. Ezért az első szövetséget sem kötötték vér nélkül. Miután ugyanis Mózes – a törvény előírása szerint – minden rendelkezést felolvasott az egész nép előtt, vette a bakok és borjak vérét a vízzel, majd vörös gyapjúval és izsóppal meghintette magát a könyvet és az egész népet, e szavakkal: „Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Isten veletek kötött.” Azután meghintette vérrel a sátort és az összes istentiszteleti edényt is. Sőt a törvény szerint majdnem mindent vérrel tisztítanak meg, és vérontás nélkül nincs bűnbocsánat. A mennyekben levők előképeinek így kellett megtisztulniuk, maguk a mennyeiek azonban ennél kiválóbb áldozatot követeltek. Krisztus ugyanis nem kézzel épített szentélybe lépett, amely a valódinak csak előképe, hanem magába a mennybe, hogy most az Isten színe előtt közbenjárjon értünk. Nem azért lépett be, hogy többször áldozza fel magát, mint ahogy a főpap minden évben idegen vérrel belép a legszentebb szentélybe, hiszen akkor a világ kezdete óta már többször kellett volna szenvednie. Így azonban az idők végén egyszer s mindenkorra megjelent, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. Amint az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg, és utána ítéletben legyen része, úgy Krisztus is egyszer áldozta fel magát, hogy sokak bűnét elvegye. Másodszor nem a bűn miatt jelenik meg, hanem azok üdvözítéséért, akik rá várnak.
