Advent első hetének szombatján Szép Attila püspöki irodaigazgató atya mutatott be hajnali szentmisét a Székesegyházban.
A roráté szentmise homíliáját teljes egészében közöljük:
"Krisztusban kedves testvérek!
Pál apostolnak a Rómaiakhoz írt leveléből a mai napra választott mondata a különféle magyar szentírásfordításokban így hangzik: „az igyekezetben ne legyetek lusták”, „a buzgóságban ne lankadjatok”, „a szolgálatkészségben legyetek fáradhatatlanok” (Róm 12,11a). Ez a rövid félmondat, felszólítás az előző napokhoz hasonlóan arra vonatkozóan fogalmaz meg buzdítást, hogy miképpen kell a keresztény embernek az életét vezetnie.
Első gondolatként az jutott eszembe, hogy aki a heti munkát követően szombaton is részt vesz a hajnali szentmisén, az nagyon jól tudhatja, hogy mit jelent a buzgóság, a fáradhatatlanság. És ha ez így van, akkor ebből az is következik, hogy tudatában vagyunk annak is, hogy a jót szüntelenül kell tenni, és nem szabad belefáradni (vö. Gal 6,9-10), hogy a nehézkedés szüntelen hat ránk, így abban a pillanatban, amikor a jót nem tesszük, akkor gyengülünk.
Amint egy rövid vers mondja: „Amit nem emelsz – szüntelen – süllyed” (Fodor Ákos).
Talán mindannyiunk közös tapasztalata, hogy időről időre valamilyen szép, nemes vagy hasznos gondolat elragad bennünket, és nagy lelkesedéssel teszünk elhatározásokat, esetleg fogadjuk meg, hogy a felismert és fontosnak tartott dolgot attól fogva rendszeressé tesszük az életünkben. Így foghattunk bele már többször a rendszeres testmozgásba, tornába, futásba, vagy éppen a lelki dolgok terén bizonyos imádságok, ájtatosságok végzésébe, a szentírás olvasásába, a hétköznapi szentmisére járásba vagy éppen a hajnali szentmisék látogatásába. Ez a kör tetszőlegesen bővíthető. Az a tűz, ami az elhatározáskor bennünk van, nem ritkán nagy lánggal ég, azonban sokszor tapasztaljuk, hogy hamar ellobban és kialszik. Ilyenkor közömbösség, unalom, lustaság, rossz hangulat ülhet meg minket. Nehézzé válik annak megtétele, amit korábban jónak ismertünk fel. Egyfajta kudarcként élhetjük ezt meg, és nem ritkán feloldjuk magunkat a vállalásunk alól, mert ez nekünk nem megy. És ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Hasonló tapasztalatunk lehet emberi kapcsolatainkban is, ellobban a kezdeti nagy lelkesedés, vonzódás, szerelem. Feladhatom? Ki kell tartanom a másik mellett? Őszinte az ilyen kihűlt kapcsolat? És ugyanezt Istennel való kapcsolatunkban is tapasztalhatjuk. A kezdeti lángolás alább hagy. Lehet így imádkozni? Istenhez szólni?
Prohászka Ottokár egyik elmélkedésében így ír: „amikor a szeretet fáradt, a hűség virraszt”. Az aktuális érzéseinktől, hangoltságunktól, lelkesedésünktől függetlenül a hűséges szeretet tűrni, várni, kitartani tud. Sokszor mást értünk a szeretet szó alatt, pedig ez az igazi szeretet. Nem pusztán az emocionális, hanem az akaratból forrásozó. Nemcsak a szívet átjáró érzések kavalkádja, hanem a másik melletti tudatos, megfontolt döntés, amelyhez ragaszkodni szükséges. Ez a másik lehet Isten vagy ember egyaránt. Ha az érzelmi dimenzió éppen csak pislákolna, csak a hűségben virrasztva van esélyünk arra, hogy a kapcsolatunk megmaradjon, és átéljük újra a lángolást. A keresztény élethez nélkülözhetetlen a hűség, a kitartás, az állhatatosság. Igaz ez mind az emberi kapcsolatainkra, mind az Istennel kapcsolatban. Virrasszon a hűség bennünk!
Az a megérintettség, belső lángolás, ami a Krisztussal való találkozás óta bennünk van, olykor gyengül, vagy megkopik. A ragaszkodás a hűségben megőrizhető, és a kezdeti szeretet felszítható, sőt felszítandó. Ennek a székesegyháznak az apszisában lévő trónoló Krisztus is ezt üzeni nekünk. A kezében tartott könyv felirata: „a győztesnek az élet fájáról adok enni”, a Jelenések könyvéből való (Jel 2,1-7). Onnan, ahol az Úr ezt mondja: „ismerem tetteid, fáradozásodat és állhatatosságodat.” Kicsit később így folytatja „tűrtél a nevemért, és nem fáradtál bele. De van egy kifogásom ellened: nincs meg benned már az első szeretet. […] Térj meg, és tedd, amit egykor tettél!” Ha sikerül felszítani a kezdeti lelkesedést, visszatérni az első szeretethez, akkor győztesként az élet fájáról kaphatunk eledelt, azaz a teljes életben, az örök életben részesülhetünk.
Az adventi idő erre is hív minket, az Istennel való kapcsolatunk megújítására, a vele való kapcsolatunk kezdetének felelevenítésére. Kérjük tőle ezt az ajándékot! Ezen igyekezetünkben ne lankadjunk!
A mai evangéliumban az elcsigázott és kimerült embereket látva Jézus többször használja a felszólító módot, amikor saját példája nyomán küldetést ad tanítványainak: kérjetek, menjetek, hirdessétek stb. Jézus azt a küldetést, amit az Atyától kapott és megvalósított földi életében, továbbadja mindazoknak, akik hallgatják tanítását. Így nekünk is, akik most ezt az evangéliumot hallottuk. Arra hív, hogy az ő küldetésében járjunk, azzal a figyelemmel és irgalmas szeretettel, ahogy ő tette. Ő „nem ment el részvét nélkül semmiféle ínség mellett.” Mindezt tette fáradhatatlanul, és a végsőkig kitartva. Amikor testvéreink szolgálatában, a családunkban vagy közösségeinkben, beteget ápolva vagy reménytelen, szomorú embert vigasztalva, fáradtnak, kimerültnek érezzük magunkat, legyen erőforrásunk az Ő állhatatossága, aki még a kereszten is a másik üdvösségét szolgálta, azokért fohászkodik, hal, akiktől semmilyen segítséget, részvétet, vagy hálát nem kap. Mindvégig kitartva az Atya akaratát teljesíti. Ezt a küldetést viszik tovább a tanítványok, köztük Pál apostol is, aki saját elgondolásai, vágyai helyett engedte, hogy életét teljesen Krisztus járja át, Ő éljen benne. Szívében érezte a felszólítást, hogy szüntelen úton legyen, és hirdesse az evangéliumot. Krisztus szeretete sürgette őt (2Kor 5,14). Ezért nem adta fel, nem tudott megállni, nem tántorította el semmi a küldetésétől. Ez a szeretet sürget, és szólít meg bennünket is, hogy nyitott szemmel járva, észrevegyük, ha valakinek szüksége van ránk és tudjunk jót tenni, ahol sürgős segítségre van szükség (Tit 3,14). Legyünk a szolgálatkészségben fáradhatatlanok!"
