Advent harmadik hetének péntekén Dr. Udvardy György veszprémi érsek, pécsi apostoli kormányzó mutatott be hajnali szentmisét a Székesegyházban.
A roráté szentmise homíliáját teljes egészében közöljük:
„Kedves Testvérek!
Adventi készületünk mai gondolata a Rómaiaknak írt levelet követve: nem nagyravágyók, hanem együttérzők az alacsonyrendűekkel (Róm 12,16).
Ilyenek a keresztények, erre törekszünk, így szeretnénk élni. A kicsinyek a szentírási szóhasználat szerint azok, akiknek a hangját nem hallja meg senki. Ők az alacsonyrendűek, akik nem számítanak, mert betegek, szegények vagy társadalmi szempontból nincs nagy jelentőségük, talán szavazataikat sem tudják a megfelelő helyre elhelyezni. Ők azok az emberek, aki úgy tűnik társadalmunkban, kultúránkban a perifériára kerülnek. Irgalmasnak lenni – ugyancsak az szentírási szóhasználat szerint –, azt jelenti, hogy szikla hűséggel van jelen Isten az ember életében és együtt érez úgy, ahogy anya a gyermekével, testvér a testvérrel.
Tehát, amikor azt halljuk a Rómaiaknak írt levélből, hogy legyünk együtt érzők az alacsonyrendűekkel (vö. Róm 12,16), akkor hallgassuk meg a kicsinyek hangját és együtt érző módon, testvérként próbáljunk segítségükre lenni!
Gyönyörű foglalata ennek a gondolatsornak a Kivonulás könyvének leírása, amelyre Ferenc pápa is utalt, amikor az irgalmasság szent évét meghirdette. Ez a rövid bibliai részlet így szól: Izrael fiai sóhajtoztak és segítségért kiáltottak a munka miatt. Kiáltásuk felszállt Istenhez a szolgaságból, ő pedig meghallotta sóhajtozásukat (Kiv 2,23-24). Isten ilyen, meghallja a rabságban lévő ember hangját, a nyomorúságban küzdő ember kiáltását, fülébe veszi, megkönyörül rajta, együtt érez vele és megszabadítja. Amikor azon gondolkodunk, hogy az isteni irgalmasságot, együttérzést fel tudjuk-e szítani a szívünkbe, ki tudjuk-e alakítani azt, akkor ugyancsak Ferenc pápa szavait érdemes meghallanunk: amikor az irgalmasságról és a kicsinyek megsegítésén gondolkodunk, akkor azt már csak abban a tudatban tehetjük, hogy Isten nekünk már irgalmazott!
Az irgalom nem egy elvont valóság, az együttérzés számunkra nem egy intellektuális megfontolás, hanem konkrét valóság, egy kapcsolat, egy élettér, amelyben benne vagyunk. Ennek kialakításában Isten a kezdeményező. Ő az, aki először meghallgatja a kicsinyek hangját, fülébe veszi és együtt érez velük. Ő az, aki azt mondja: megkönyörülök rajtad, megmentelek, megszabadítalak!
Nekünk már irgalmaztak, ezért szükséges, hogy ebben az együttérzésben, a kicsinyek hangjának meghallásában az irgalmasság cselekedeteit gyakoroljuk – azokat, amelyeknek van szellemi, lelki vonatkozása és testi vonatkozása is. Ugyanakkor nem a cselekedetek súlyán, sokaságán van hangsúly, hanem sokkal inkább azon, hogy akarjuk gyakorolni az irgalmasság testi-lelki cselekedeteit! Miért? Mert reménységünk az üdvösségre szól, hiszünk Isten jóságában, abban, hogy Ő nekünk már irgalmazott. Ez reményünk alapja, ezért hitben hozzunk meg döntéseinket és tesszük a szeretet cselekedeteit: a bátorítást, a vigasztalást, az odaadást, a látogatást, a javak megosztását. Csak akkor halljuk meg a kicsinyek hangját, ha ezeket a krisztusi tetteket véghez visszük.
Az együttérzés – amit a Rómaiaknak írt levél a mai reggel szívünkbe vés – cselekvést jelent. Az együttérzés másokkal, azt jelenti, hogy cselekszünk velük és értük, méghozzá a szeretet konkrét és közvetlen tetteit valósítjuk meg. Krisztus gesztusa ez!
Krisztus magára veszi Izajás próféta mondatait: Kit küldjek el? Ki megy el nekünk? (Iz 6,8) Majd elhangzik a válasz is: Íme, itt vagyok, engem küldj! (Iz 6,8) Amikor pedig a názáreti zsinagógában Jézus felolvassa a tekercset, akkor azt mondja: Ma beteljesedett az Írás, mert a vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak föltámadnak, a szegényeknek hirdetik az evangéliumot (vö. Lk 7,22). Ugyanezeket a gondolatokat fogalmazza meg a boldogságmondásokról szóló tanításban: Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők kielégülést nyernek (Mt 5,3-6).
Ez az üzenet hangzik el Keresztelő János felé is. János elküldi a tanítványait Jézushoz, mert ő, aki az előfutár, várakozik az Úr érkezésére elbizonytalanodik. Jézus másféle Istenként jön el, máshogy cselekszik, mint ahogy ő várja. Ekkor elhangzik: Ki vagy te? (Lk 1,19) Jézus válasza nem egy egyszerű megerősítés, mert az kevés lenne. Ő attól többet tesz, ezért a következőt üzeni: Menjetek, s adjátok tudtul Jánosnak, amit hallotok és láttok, vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot (Jn 11,4-5). János ebből már érti: Isten a maga teljességében, a maga gazdagságában jön el, más módon, mint várnánk. Nem egy igazságosztóként vagy egy számunkra kényelmesebb társadalom kialakítójaként. Ő úgy jön el, hogy fülébe veszi a kicsinyek kiáltását, sóhajtását, magáévá teszi azt és megkönyörül rajta. Jézus erre tanít minket! A keresztségben megkaptuk ennek a krisztusi gesztusnak a lehetőségét, ezért nem mást akarunk tenni, nem máshogy akarunk együttérzők lenni az alacsonyrendűekkel, mint az irgalmasság cselekedeteivel, az isteni irgalommal fordulunk a kicsinyek és egymás felé.
Az Úr érkezik, hogy irgalmazzon nekünk. Életre vezet bennünket, meghallgatja kiáltásunkat, mert nekünk már irgalmazott az Isten! Éppen ebben a gesztusban fedezzük fel a mai evangélium üzenetét: Emmánuel lesz a neve. Ez azt jelenti: Velünk az Isten (Mt 1,23).
Úgy van velünk Isten, hogy irgalmaz, életre vezet, készségessé tesz Krisztus módjára mások kiáltásának befogadására, az együttérzésre és az isteni irgalmasság cselekedeteinek gyakorlására. Adventi várakozásunk termékeny várakozás, szeretnénk vágyainkat megtisztítani, Krisztus módjára élni és cselekedni! Erre ösztönöz mai evangélium tanítása: Emmánuel, vagyis velünk az Isten, Emmánuel, vagyis irgalmazott nekünk az Isten, meghallotta a kicsinyek kiáltását és értünk, velünk van, ha Krisztus módjára cselekszünk. Ámen.”
