December 27-én, a Szent Család vasárnapján Dr. Kajtár Edvárd, a Székesegyház plébánosa celebrált ünnepi szentmisét a Pécsi Bazilikában.
Az ünnepi szentmise homíliáját teljes egészében közöljük:
„Krisztusban Kedves Testvérek!
A mai ünnep olyan, mint egy bizánci ikon. Ez a festészet különösen a bizánci hagyományokhoz kapcsolódik és nagyban különbözik a nyugati ikonográfiától, művészettől, például a szentképektől, akár nyomtatott formában, akár a templomok falain. A Bizánci Egyházhoz a görög ortodox, a szláv, illetve a görög katolikusok tartoznak, és itt a szentkép nem egyszerű alkotás, ami ábrázol valamit, az ikon egy ajtó, amely a hosszas szemlélődés és imádság után kinyílik, majd feltárul valami, amely a kép mögött van. A motívumok, az ábrázolások olyanok, mint egy kincs, amelyek alatt feltárul a mélység. A mai ünnep, a Szent Család vasárnapja pedig egy ilyen ikon nekünk, nyugati keresztények, hiszen a Római Egyház ünnepe. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy a keleti keresztények nem tisztelik a Szent Családot, csupán azt, hogy ez a mai dátum, a karácsonyt követő vasárnap a mi római naptárunk ünnepe.
A Szent Család egy ikon, az a valóság, amelyet ebben az ünnepben nézhetünk. Mégsem arról van szó, hogy mennyire szép, ahogy együtt van Mária, József és Jézus, mert ez csak az ikon külleme, amelyet ügyes művészek kiváló alapanyagokból tesznek le elénk, és amelyen elidőzünk, nosztalgiázunk, megérinti a lelket. Ezért nem értettük meg a mai ünnep mélységét, ha nem egy ikonként tekintünk rá. Így most nézzük meg, mi van a festékrétegek alatt, mire nyílik ki ez az ajtó. Amikor pedig ezzel a misztériummal imádkoztam, a következő kérdést fogalmaztam meg:
Hogyan lesz egy család szent?
Ahogy említettem a szentmise elején, ez az ünnep egy meghívás! De mi, amik egy családban élünk, mit tudunk tenni azért, hogy a család, amit Mária, József és Jézus képben szemlélünk, a miénk legyen? Ezért hét gondolatot imádkoztam össze, amelyek hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a családunk szent legyen, ezeket szeretném megosztani a mai estén, az ezeken történő imádkozásra hívok mindenkit!
A családi életszentség első és legfontosabb eleme, amely egy hierarchikus elsőbbség is: az Istenfélelem valósága. Vagyis a családunk nem egyszerűen az emberi szimpátia mentén alakult ki, hogy egy fiú és egy lány megismerkedtek, kölcsönösen szimpatikusak voltak egymásnak, majd felfedezték közös jövőképüket, közös útjukat, a harmóniát – ugyanakkor ezek fontosak –, mert a családos élet valójában hivatás. Isten akaratában kell megkeresni azt, ami igazán összeköt. A családos élet olyan, mint a naprendszer, nem egyszerűen az egymás iránti szeretet van a középpontban, aki körül ott vagyunk, mint a Nap körül a bolygók; apa, anya, férj, feleség. Hiszen maga Isten az, aki köré szerveződve élünk és valósítjuk meg a családi hivatásunkat. A családi lét szíve Isten jelenléte a családunkban, azé az Istené, aki akarta ezt az egészet és megáldotta, és akinek az áldását a mindennapokban bőségesen láthatjuk, tapasztalhatjuk. Ez alapvetően két dolgot jelent a tevékenységek szintjén (a nyugati kereszténységnek mindig fontos volt, hogy mit tegyünk). Az egyik, hogy Isten a szíve, a középpontja a családunknak, azt jelenti, hogy a legalapvetőbb kapcsolati hálónk többek között a Tízparancsolatra épül, hogy azt éljük, úgy, ahogy meg van fogalmazva. A másik dolog pedig, hogy azzal az Istennel, aki közöttünk van, aki köré szerveződik az élünk, aki összekapcsol minket minden szimpátián és érzelmen túl, azzal beszélő viszonyban vagyunk, imádkozunk hozzá egyedül és családként is.
Kalkuttai Szent Teréz híres mondása: amelyik család együtt imádkozik, az együtt is marad.
Ez tapasztalati valóság, ezt át lehet élni, ez tényleg így működik. A Római misekönyvben (a magyar fordítás nem mindig adja vissza a miséinket), az eredeti latin szövegben számtalanszor szerepel az a kép, az a fogalom, amely szerin a keresztények Isten családjai. Vagyis nem egyszerűen Isten a mi családunk tagja, hanem mi vagyunk az Ő családjának a tagjai és ezt a meghívást éljük át mindennap, tiszteletben tarjuk, ezt hívjuk Istenfélelemnek.
A második valóság a szabadság, a családtagok szabadsága a családban. Ez elsősorban azt jelenti, hogy senki nem birtokol senkit és minden az ajándékozás logikája szerint van jelen; Isten nekem ajándékozta ezt a férfit, ezt a nőt, ezeket a gyerekeket, unokákat, vagy a gyerekeknek az apát, anyát. Tehát oda-vissza az ajándékozás logikája érvényesül, hiszen ez Isten személyéhez tartozik, akiben ajándékozás van a Szentháromság személyei között. Az ember pedig Isten képe és hasonlósága, a család pedig képes arra, hogy ezt az istenképiséget megéljük azzal, hogy ajándékként fogadjuk a másikat. Senki nem birtokol senkit, mert mindenki ajándék és mindenki Istenhez tartozik. Ha egy képpel kellene élni, akkor azt mondhatnánk, hogy a szabadság a családban azt jelenti: amikor az ember lát a mezőn egy virágot, akkor azt nem feltétlenül tépi le, préseli le vagy teszi a vázába, hanem esetleg megöntözi, kiszedi körülötte a gazt, hogy önmaga lehessen ott, ahová való. A család belső szabadsága és a tagok szabadsága nem azt jelenti, hogy együttlétünk nem érdekek mentén szerveződik. Amikor például létrehozunk egy céget, akkor egy érdek köt össze, de a családban nem egy projekt megvalósításán dolgozunk, hanem önmagában Isten ajándékán, mert a család egyetlen érdeke az üdvösség és az örök élet! Bár a boldog élet nem mindig elérhető, mégis mindig illeszkedik az üdvözöléshez, ezt hívjuk családi keresztnek.
A harmadik gondolat a lábmosás. Ha a családban mindenki a saját boldogságát keresi, akkor ennek a többiek rabszolgájává válhatnak. Ha mindenki a másik boldogságát keresi, akkor megtalálja a sajátját. Amikor a férfi a felesége és gyerekei boldogságára koncentrál, akkor megtalálják saját boldogságukat. Viszont, ha mindenki a sajátját keresi, akkor ott veszekedések lesznek. Nem egymás szolgálatára szegődünk, hanem egymás üdvösségének és boldogságának szolgálatára, ezt pedig Istentől jövő hivatásként éljük meg. Illetve az, hogy elhozzuk a templomba a házasságkötési szándékot, azt jelenti, hogy a házasság sokkal többről szól, minthogy egy társat találjunk, ugyanis van ennek egy mélyen Istenben gyökerező valósága. Jézus mondja az apostoloknak az Utolsó vacsoránál: Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg. (vö. Jn 13,15) A házasság logikájához ez is hozzátartozik.
A negyedik gondolat összefoglalja az eddigieket: nincs hiteles szeretet, nem létezik a tisztelet nélkül. A másik iránti tisztelet ágyaz meg a szeretetnek, amely lehet illékony, múlékony. De a tisztelet ott van, mert abból a dogmatikai igazságból indul ki, hogy a másik hasonlít Istenre és ezt tisztelem benne, ez pedig megmarad akkor is, ha a másik egy törvényszegő bűnöző. Tisztelem Istent benne, a hasonlóságot! Ez a család csodája is: megszületik a kisgyermek és hasonlít Istenre, ahogy a feleség, a férj, az unoka…
De vajon miben tudjuk ezt megragadni? Érdekes, hogy amikor Isten átadja Mózesnek a Tízparancsolatot, akkor a negyedik parancsolatban nem azt mondja, hogy szeressük a szüleinket, hanem azt: tisztel apádat és anyádat, mert a tisztelet nélkül nem ér semmi erény kapcsolatinkban.
Az ötödik igazság a derű. De ez nem egyszerűen optimizmust jelent, hiszen mennyi család van, amely leszedálja a másikban az optimizmust. Ilyen lehet, amikor valaki beteg a családban vagy mély, belső sebek vannak a családban. A derű tehát nem optimizmus, hanem az, hogy tudjuk, Isten a családnak ajándékozta a lét legnagyobb valóságát, az életet. A családban van az élet forrása, belőle születik az élet, és nem csak biológiailag, hanem pszichológiailag, vallásosan él minden szempontból. Így a derű azt jelenti, hogy hozzáférünk ehhez a csaphoz, hogy legyen növekedés, legyenek távlataink. Azzal, hogy elhozza a jegyespár a házassági szándékát a templomba, azzal egy nagy ajándékot kapnak: a közös életük túlmutat a síron és nem csak holtodiglan-holtomiglan, hanem azon túl is. A házasság egy szentség, amely az üdvözülésért van, hogy eljussunk a Mennyországba. Ez adja meg a derűt, hogy ez lehetséges! A derű tehát a remény tapasztalat, miközben azt mutatja, hogy mindig lehet újrakezdeni, minden rosszban meg lehet találni a jót, meg lehet találni az isteni áldást, amely nem múlik el, hiszen Ő nem vonja vissza kegyelmeit.
A hatodik valóság a jelenlét, hogy jelen vagyunk egymásnak. Erről szól a házasság, ezért vagyunk család, amelyben ott a másik, aki jelenvaló, megszólítható. A szeretet igényli ezt a jelenlétet, nem csak fizikailag, hanem időben is, mert most szeretünk. Hogy tegnap szerettünk-e, nem tudjuk, hogy holnap fogunk-e, nem tudjuk, ezért mindig most kell jelen lenni, nyitottnak lenni, elérhetőnek és megszólíthatónak. A család tehát a jelennek a fészke. De a jelenlét azt is jelenti, hogy lehetünk önmagunk, hogy lehetnek őszinték a kapcsolataink. Amikor az ember rejtőzködővé válik, akkor elrejti az érzelmeit, például, amikor a munkahelyünkre megyünk, akkor olyan ruhát veszünk fel, ami elrejt belőlünk valamit, de otthon természetesek vagyunk, és ezt a természetességet nem visszük el máshova, ami természetes. Otthon viszont az őszinteség kötelez, így vagyunk jelen, ezt igénylik a többiek is!
A hetedik gondolat: mit jelent a családszentség, hogy lehetséges. Úgy, hogy amit otthonunknak nevezünk, az a családunk is. Mert az otthon nem az a lakcím, ahova be vagyunk jelentve, nem egy helyrajzi szám, hanem az, ahol elfogadnak, szeretnek, ahol önmagunk vagyunk és nekünk is jelen vannak, ahol mi is szeretünk. Érdekes, hogy a Biblia erre egy sajátos kifejezést használ: kert.
A családi életszentség a kert képével írható le legjobban, ami jelenti a teremtés művészetét, végtelenségét, gazdagságát és Isten jelenlétét, aki ott van a kert fái között!
Testvéreim, elhoztuk erre a szentmisére a saját családi létünk kérdéseit, örömeit, fájdalmait, Nagypéntekeit, vágyait egy jobb létre. Hozzuk ide az Úr oltárához, tegyük le elé és kérjük, hogy szentelje meg családi viszonyainkat, mutasson benne távlatot, akkor is, ha úgy érezzük, már nincs bennünk erő, vagy amikor örömteli minden nap és szeretnénk, hogy ez ne múljon el.
Imádkozzunk családjainkért, Egyházunkért, hiszen annak képéhez az ókortól kezdve hozzátartozik, hogy az Isten családja Krisztusban.”
