2021. szeptember 6-án nyitották meg ünnepélyes keretek között a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának szakralitással/keresztény szakralitással, a transzcendencia valóságával foglalkozó műveit bemutató tárlatát.
A megnyitó alkalmával a kiállításnak otthont adó Pécsi Egyházmegye képviseletében Dr. Kvanduk Frigyes általános helynök köszöntötte a művészeket és az érdeklődőket. Köszöntőjében arra kereste a választ, hogy a világban, belső emberi dimenziónkban hol a helye a művészetnek.
Pilinszky gondolatait idézve: „A művészet: inkarnáció. Minél szellemibb, annál »tapinthatóbb«. És fordítva: minél »tapinthatóbb«, annál bensőségesebb, annál szellemibb.”- Ebből adódik az a következtetés, hogy a művészet teljes mélységében prófétikus, bizonyos értelemben megváltó forrás. A különböző korok művészeti alkotásait vizsgálva azt látjuk, hogy csupán egyetlen közös bennük: a különleges, rejtett lényegi dimenzióba bepillantást engedő látásmód és ábrázolás. Ebből a gondolatból visszhangzik az a bibliai kijelentés, hogy boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent. Ők azok, akikben elsődlegesen, ugyanakkor szükségszerűen az él, ami nélkül nem lehet létezni, látni a horizontot – ez a fókusz, teremtőpont, pedig az Isten.
Ez a tiszta pont vonatkozik a művészre, a műre és a befogadóra egyaránt. Helynök atya azt kívánta mindenkinek, aki október végéig ellátogat a Dóm Kőtárba, hogy ezzel a látásmóddal közelítsen műalkotásokhoz.
Görföl Tibor, teológus, köszöntőjében hangsúlyozta, hogy azáltal, hogy Isten emberré lett, a korábbi korok rejtett, elvont, elzárt emberi rendeltetése egészen nyilvánvaló és kézzelfogható, sőt egyetemes lett egy történelmi személyben – Jézus Krisztusban.
Egy hetedik századi szerző – Hitvalló Maximus – azt mondta, hogy amikor Isten emberré lett, amikor egy konkrét kézzelfogható alakban megjelent, akkor valamiképpen az egész valóságot megszentelte.
A szakralitás ezzel a kézzelfogható alakban történő megjelenéssel egyetemes jelentőségű lett, mely nem zárható el. Nem mondható az, hogy vannak szakrális, szent dolgok és profán dolgok – mert az egész valóságunk bekerült Isten szentségének a szférájába. Semmi sem vehető ki belőle. Egészen felszabadító üzenete van ennek a művészet számára is, hiszen a művészeten belül a szakralitást nem szabad és nem lehet elkülöníteni. Lehet-e egyáltalán elkülöníteni egymástól, lehet-e azt mondani, hogy van szakrális és nem szakrális művészet? Ha ezt nem lehet egyértelműen mondani, akkor vajon mik a kritériumai annak, hogy valami szakrális művészetnek számítson? - Ha ezekre a kérdésekre választ szeretnénk kapni, akkor tapasztalatokra van szükség.
A bibliai történetekben azt látjuk, hogy amikor az alak a legfölismerhetőbben, legkézzelfoghatóbban, legtisztábban megjelenik, a megjelenésének pillanatában el is tűnik: amikor a feltámadt Krisztus megjelenik, a felismerés pillanatában el is tűnik és megfoghatatlanná válik.
A megjelenés, megismerés és az eltűnés egymással párhuzamos, sőt egybeesik az Újszövetségben, ezért lehet jogosultsága, érdekessége és mindannyiunk számára tartalma azoknak az alkotásoknak, amelyek nem az ikonográfia nemes és hagyományos szabályai szerint készültek. Az ábrázolás más kategóriájával sokszor olyan összefüggésben találkozunk, ami meglepő lehet számunkra — mikor a hiánnyal, a hiány tudatával nézünk szembe egy alkotásban, akkor ennek az eltűnésnek, felismerésnek és kinyilvánulásnak a hagyományával szembesülünk.
Ha a szakrálist és a nem szakrálist szeretnénk elhelyezni az ember rendeltetésén belül a művészettel összefüggésben, akkor elsősorban esztétikai tapasztalatokra van szükségünk. A Dóm Kőtárban kiállított alkotások ilyen tapasztalatot kínálnak minden érdeklődő számára.
A kiállítás október végéig látogatható keddi napok kivételével a hét minden napján 10.00 – 17.00 óráig.
Fotó: Pécsi Egyházmegye
