Advent harmadik hetének keddjén, Keresztes Szent János áldozópap és egyháztanító emléknapján Berecz Tibor ifjúsági referens mutatott be hajnali szentmisét a Pécsi Székesegyházban.
A roráté szentmise homíliáját teljes egészében közöljük:
Krisztusban kedves összegyűjtött Testvéreim!
A mai napon Szeretethimnusznak egy újabb állítását vesszük alapul: „a rosszat nem rója fel”. Kemény fába kell vágnunk a fejszét, amikor erről a témáról beszélünk, hiszen a rosszat fel nem róni tulajdonképpen a megbocsátás témája.
Azt szoktuk mondani, ha megbocsátunk, akkor elfelejtjük a történteket. Végeredményben igaz ez az állítás, csak a kérdés, hogy mikor és hogyan tudunk eljutni ide, s hogy ennek mik a feltételei. Egy szerzetes pap, aki pszichológus is, írja az egyik könyvében a következőket. „A megbocsátás nem felejtés, sőt, egy éles emlékezetet foglal magában, a sértésnek a gondos ismeretét, értékelését. Egyébként meg felejteni nem akarat kérdése. Minél inkább erőlködünk, annál inkább az ellentétes hatást generáljuk. A megbocsátás nem jelent felejtést. Egy nagy szenvedés esetén a psziché úgy védekezik, hogy elfojtja azt, ami történt, és mágikusan eltünteti a tudatból. A megbocsátás azonban nem lehetséges anélkül, hogy nevén ne neveznénk a sértést, illetve azt az embert, aki megsértett, s ne tudatosítanánk az okozott szenvedést. Vagyis a sértés nem tűnik el az elménkből egy varázsütésre.”
Akkor pedig hogyan tudjuk nem felróni a rosszat, ahogy azt a Szeretethimnusz mondja? Mert a megbocsátás ezek fényében nem a dolgok szőnyeg alá söprése. A megbocsátás mindig valamiképpen egy túllépés az ellenünk elkövetett rosszon. Ez akkor sikerülhet, ha tele vagyok valami mással, tele vagyok szeretettel, ha a szeretet dominál bennem. De mi kell ehhez az elengedéshez még, ami ezt az igehelyet nem semlegesíti, és nem is egyszerűsíti le? Ott lehet a kulcs, hogy amikor túl tudok lépni egy sértésen, akkor a fókusz máshová kerül. Nem a rosszra figyelünk, nem azt keressük. Ez a szentírási hely egy másik fordításban így hangzik: „nem feltételezi a rosszat”. Nem mindegy, milyen szemüvegen át nézzük a világot. Hagynunk kell, hogy a másik egész lénye a szemünk elé kerüljön, nem csak egy kinagyított sértés. Ebben nincs benne, hogy letagadom azt a problémát. Más kontextusban nézem az embert, nem csak a rossz, hanem a jó tulajdonságaira is figyelek.
Ennek a fókusznak a megváltoztatásához három dolog fontos lehet. Az első a már meglévő szeretet-tapasztalatunk. Amit a családi, baráti körünkből, kapcsolatainkból hoztunk, az, hogy mennyi szeretet-töltetet kapunk. A második, hogy milyen távlatunk van. Életünk zarándokútja során milyen messzire látunk, mekkora ez a perspektíva. A távlatok között ott van a természetfölötti, az isteni. A keresztre tekintve egy plusz horizont tárul fel. A harmadik dolog pedig, ami az eddigi kettőből következik, hogy mi lesz a célunk. Akkor tudjuk elengedni a sértéseket és áthelyezni a fókuszt, ha a kitűzött cél nem magunk körül forog. Ez lehet az Isten vagy egy másik személy kedvében járás, illetve egy rajtunk kívül álló, nemes ügy is.
Így nem öntöttük le vallási mázzal a megbocsátás kérdését. Nyilván nem magától jön a felejtés, hanem akkor, ha az egyén túl tud lépni bizonyos problémás kérdéseken. Adja meg a Jóisten mindezt a kegyelmet nekünk! Ámen.
A Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának kórusa zenei szolgálat közben
Fotó: Hegyi László
