A tanév kezdetével elindulnak az iskolai és a plébániai hittanórák is. Egyházmegyénk egyik katekétája, Nyisztorné Vas Rita 20 évvel ezelőtt Pakson kezdett hittanórát tartani először iskolásoknak, majd pedig a legkisebbeknek. Ma már a hitoktatás mellett az egyházmegye katekétái számára is vezet imakurzusokat, mert – ahogy ő fogalmaz – azt a bizonyos lámpást időnként szükséges megtölteni. Kiemelkedő katekétai szolgálatát a Pécsi Egyházmegye Dulánszky Nándor hitoktatói díjjal ismerte el 2022-ben.
- Személyes életében hogy került kapcsolatba a hitoktatással? Hogy merült fel a katekétai szolgálat végzésének lehetősége? Volt-e meghatározó személy az életében, aki elindította ezen az úton?
- Katolikus családba születtem, így a hittanra járás és a ministrálás természetes része volt az életemnek. Emlékszem a templom emeleti hittantermére, ahová szombatonként jártunk, egész különös hangulata volt, le lehetett látni a szentélybe, de emlékszem az elsős hittankönyvemre is, amit nagy gonddal, filccel színeztem ki. A plébános atyák, káplánok sűrűn váltakoztak gyerekkoromban, de a ministrálás miatt közvetlen kapcsolatom volt szinte mindegyik atyával, emlékezetesek a ministránsokkal a templom mögötti focipályán folytatott meccsek, vagy a plébániai társasozások, melyek mind meghatározó élmények, ahol szabadon, önfeledten éltem meg az egyházközösséghez, templomhoz, szertartásokhoz tartozásomat. Hitoktatóm, aki cserkész őrsvezetőm is volt, szintén példa volt előttem, szelíd, derűs, szinte gondtalan személye és szelídsége olyan légkört teremtett maga körül, amelyben bátran lehetett akár vitázni, vagy csak önfeledt gyermeki szabadsággal létezni. Aztán tiniként Pakson jártam egy katolikus ifjúsági plébániai csoportba. Ez a közösség volt meghatározó a hitem felnőtté érésében. Voltak köztünk egyetemisták is, de az aktuális káplánok is a csoportot erősítették, és sok olyan programra is eljutottam, ahogyan mi neveztük, a „Közivel”, melyek a fiatalok nyelvén, zenéjével, sok beszélgetéssel formáltak. Például rendszeres résztvevői voltunk a Máriagyűdön rendezett ifjúsági találkozóknak. Ahogy formálódott és mélyült a hitem, egyre szomjaztam több tudásra. Így esett a választásom egy ismerős ajánlása alapján arra, hogy a tanító szak mellé hitoktatói képzésre is jelentkezzek az akkor Zsámbékon működő Apor Vilmos Katolikus Főiskolára, ahol, emlékszem, szinte négyéves lelkigyakorlatként éltem meg a teológiai órákat. Izgalmas volt rácsodálkozni, mennyire kézenfekvő az egyház tanítása, melynek megismerése közben tisztult sokat az istenképem is. Utolsó órán a módszertani tanárunk búcsúzóul hozzánk intézett szavai löktek egy mélyebb elhatározás felé. Ő azzal búcsúzott, hogy jók vagyunk. Istentől kaptunk talentumot, és felelősek vagyunk ezt kamatoztatni. Valahogy ez a pár gondolat adta az utolsó nagy lökést. Miután megszereztem a diplomámat, az akkori plébánosom főállású hitoktatói munkát ajánlott, így egyenes és sima út vezetett afelé, hogy csak a hitoktatással foglalkozzam.
- Ön éppen 20 évvel ezelőtt kezdte a hitoktatást. Sokat változott a körülöttünk levő világ, de Ön is nagy utat járt be mind szakmailag, mind pedig személyes életében.
- Pakson kezdtem hitoktatni 2002-ben. Akkoriban még csak fakultatív órák voltak, így az összes iskolát végiglátogattam, és a délutáni sávban tarthattam, legtöbbször alig 5-10 gyermeknek az órát. Harmadik gyermekünk születése után a nagydorogi plébánián folytattam a hitoktatást, így megismertem Paks kistérségét, és a falusi iskolák hangulatát is. Ez az időszak, -bár nehéz volt, nemcsak az órák összeegyeztetése, de a hátrányos helyzetű, gyengébb képességű, vagy másképp szocializálódott gyerekekkel való foglalkozás miatt is - szintén sokat formált, új utak keresésére ösztönzött. Aztán megszületett a negyedik gyermekünk, ezzel egyidőben elindult a kötelezően választható hit- és erkölcstan-oktatás az iskolákban, így újra visszatérve már az iskolai- és az óvodai hitoktatás tették ki az óráim zömét. Ovis hittannal a gyerekeink kapcsán kezdtem foglalkozni, és a szívem csücske azóta is, talán azért, mert nem hagy elkényelmesedni, ezekre az „órákra” készülök a legtöbbet, minden pillanatot előre kell tervezni. Időközben részt vettem koordinátor képzésen, Paks, Dunaföldvár és a nagydorogi plébániához tartozó hitoktatók csoportját koordinálom, illetve lehetőséget kaptam elvégezni a Budapest-Esztergomi Főegyházmegye szervezésében a Katekéták továbbképzőinek képzését is. Az itt szerzett tapasztalatokat, tudást a Pécsi Egyházmegye hitoktatóinak tartott év végi imakurzuson is alkalmazom, amit idén immár másodszor tartottunk meg két kollegámmal. Fontosnak tartom, hogy keressem és segítsem a töltődés lehetőségét, hisz úgynevezett segítő szakma is a miénk, ahol a legbensőbb lényünkből, az istenkapcsolatunkból tárunk fel a ránk bízottak számára kincseket. De ezt a lámpást tölteni is kell.
- Miben látja a hitoktatás legnagyobb kihívását, feladatát napjainkban?
- Úgy gondolom, ma a legnagyobb kihívás maga a katekézis. Hagyományosan a hitoktató a hívő családok gyerekeit tereli a szülőkkel, egyházközösséggel együtt a hit útján. Ma ez a „háromlábú szék”, azaz a család, közösség, hitoktatás erősen inog. A legtöbb hittanra beíratott gyermek mögött még család sincs, nemhogy hívő szülő. Talán valami letűnt szokás, egykori élmény vagy csak a gyerek szimpátiája miatt döntenek amellett, hogy hittanra járassák a gyermeküket és szinte semmi céljuk nincs vele. Ennek a céltalanságnak a céllá formálása a feladatunk. Célt mutatni a gyermekeknek, családoknak, a szeretet Istenével való életközösség célját. Éppen ezért kihívás bármiről is beszélni a gyerekekkel. Mert nem vagyunk egy alapon. Egy fogalom jelentése, ami számomra evidens, lehet, hogy számára teljesen más jelentéssel bír, vagy teljesen ismeretlen.
- Mi a helyzet a plébániai közösségekkel? Hogyan változott a közösségi lét iránti elkötelezettség az elmúlt időszakban?
- A közösségeinket fel kell rázni. Sok templomba járó csak „fogyasztó”, pedig a missziós parancs mindannyiunknak szól, nem csak a papnak, hitoktatónak, közösségvezetőnek. Sokkal befogadóbbnak, nyitottabbnak, meghívónak és sokkal szeretetteljesebbnek kell lennünk. Ez közös ügyünk, ha már a lámpás képével életem, ugye a lámpást nem rejthetjük véka alá. Kapcsolat - ezt tudom adni a gyerekeknek és felnőtteknek. Ha én kapcsolatban vagyok Istennel, ezt eléjük élhetem, és célom, hogy vágyjanak ők is ilyen kapcsolatra.
- Húsz év távlatában számtalan maradandó, meghatározó vagy szép pillanatot kapott a hitoktatásból. Van kiemelkedően emlékezetes?
- Sok-sok apró pillanat az, ami bennem él és erőt ad. Egy-egy „aha” élménye a hittanosaimnak, amikor ráéreznek, megértenek valamit abból a Valakiből, akit Istennek nevezünk. Egyik negyedikesem, arra a kérdésre, hogy „mikor érzed magad Istenhez közel” azt felelte, hogy hittanórán, mikor mély kérdésekről beszélgetünk. Igyekszem velük személyes kapcsolatot kialakítani, és amikor úgy érkeznek a diákok órára, hogy itt vannak–e az ún. „érzés kártyák”, már tudom, mondanivalójuk van. Az is meghat, amikor kicsöngetés után a kamasz tanítványaim négyszemközt nekem öntik ki szívüket, szerelmi ügyeiket vagy kérnek tanácsot konfliktushelyzetekben, rám írnak, hogy imát kérjenek. Egyszer előkerült egy nagyobb hittanostól egy pici karácsonyi dísz, amit korábban hittan órán készítettünk, és elmondása szerint mindig felteszik azóta a fára. Ezek azok az apró gesztusok, amelyek meghatnak. Egy hajdani tanítványom a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolára jár, és meghatódottsággal tölt el, hogy én is terelgethettem ezen az úton.
- Mit jelent hitoktatóként szolgálni az ön számára? Hogyan ülteti át a missziós parancsot (Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket. Mt28, 19) a saját, való életébe?
- Számomra azt jelenti, hogy tanúnak lenni. Tanúskodni Isten szeretetéről. Mélyen megrendít, hogy Isten a „kicsinyeknek” nyilatkoztatja ki magát, így látja jónak, ezért minden alkalmatlanságom és kicsinységem ellenére lehetek az ő tanúja, nem elsősorban a „tan” átadásában, hanem a hit megélésében, gyengeségeim vállalásában. Szinte felfoghatatlan ennek a felelőssége. A gyerekek nem azt figyelik, mit mondok, hanem, hogy mennyire élem, mennyire vagyok hiteles. Ez a szolgálat édes teher, ami folyamatos tükör is és alázatra tanít.
- Hogy fogadta a hitoktatói munkásságával kiérdemelt Dulánszky-díjat? Mi ennek az elismerésnek az üzenete az ön számára?
- Nehezen fogadom az elismeréseket, dicséretet, valahogy talán a társadalmunkban is ez még fejlesztendő. Katekétaként is sokat dolgozom azon, hogy észrevegyem, mit lehet és kell megdicsérni, jobban rááll a szemünk a kritikára. Így a nyilvános elismerést is kicsit nehéz fogadnom, méltatlannak is érzem magam, de mindezek ellenére nagyon jólesik. Meglepetés volt számomra, a családom és a plébánosom is titokban szervezkedett, ami számomra nagyon megható. Egész a díjátadóig nem sejtettem semmit, egy ballagás miatt a családom is Pécsen volt, így tökéletes volt az álca. Leginkább egy hozzám közel álló és számomra fontos kolléga szavai estek nagyon jól, aki keveset dicsér, és erős kritikai érzékkel bír. Csak ennyit mondott: megérdemelted.
Fotó: Nyisztorné Vas Rita
Pécsi Egyházmegye
Az oldalon közzétett fotók és a szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel vagy a Pécsi Egyházmegye írásos hozzájárulásával engedélyezett.
