Június 18-án Magyarszékre látogatott Felföldi László pécsi megyéspüspök, ahol ünnepi szentmisén találkozott a hívekkel, majd megáldotta a Szent Őrzőangyalok-templom új toronyóráját, az épület melletti emlékkeresztet, valamint a közeli temető bejáratául szolgáló székelykaput.
Magyarszék ősi templomának romjait Klimo György püspök bontatta el, hogy helyére 1758-ban új templomot építsen, melyet a Szent Őrzőangyalok tiszteletére szenteltek fel. Tornyában lakik az ország egyik legrégibb harangja a 68,2 cm átmérőjű, 149 kg-os középső harang, melyet a felirat szerint Buda visszafoglalásának emlékére öntették a széki hívek 1689-ben Grazban. Az egykor 20 fíliával rendelkező plébánia az 1700-as évek óta vezeti a keresztelések, esketések temetések nyilvántartását és őrzi egykor élt plébánosai névsorát.
A szentmisén az egyházközség nevében Mátyás Imre plébános köszöntötte Felföldi László püspököt. A főpásztor szentbeszédében korhű képet tárt elénk személyes életünk vezetéséről és napjaink társadalmáról.
Kedves Testvérek!
Magyarszékre érve vetettem egy pillantást arra a székely kapura, melyet a liturgia után megáldok. XVI. Benedek pápa a Hit évét meghirdető apostoli levelének a címe nyomán, olyan ez, mint a hit kapuja, melyen átlépve elindulunk az Istennel. A hit elindulás.
Napjaink társadalmában láthatjuk, hogy a fiatalok nem tudnak elindulni, nem tudnak elköteleződni egymás mellett, nem tudnak hinni egymásban. Együtt akarnak élni, de nem akarnak családot alapítani, mert nincs hitük, nem lépnek át a hit kapuján, toporognak előtte. De a hívő emberek között is lehet felfedezni ilyen bizonytalanságot. Nem léptek át a hit kapuján, nem indultak el Istennel, aki így nincs jelen az életükben. Sokan a maguk módján, a maguk útját járják. Nem történt meg életükben a valódi elindulás, az Istenre való hagyatkozás, amikor átlépve a hit kapuján, az életük mindennapi döntéseiben ott van az Isten, amikor megszületik a szívben egy szó, egy gondolat, egy érzés, amit meg kell találnunk, amire rá kell találnunk, ami a javunkat szolgálja és Isten ajándéka a számunkra.
A templomok toronyórája - ahogy a magyarszéki templomé is - már messziről irányt és időt mutat. Az idő a legkülönlegesebb ajándékunk. Az a különleges benne, hogy rajtunk múlik, mivel töltjük meg. Az az idő, ami elmúlt, nem jön vissza többé. Amit az elmúlt időben tettünk vagy nem tettünk, nem tudjuk megváltoztatni, jóvá tenni. Nem létezik olyan, hogy üres idő. Csak jól és rosszul eltöltött idő létezik, ezért nem mindegy, hogy mivel töltjük azt meg. Nem mindegy, hogy az idő szolgál minket vagy nem, ahogy az sem mindegy, hogy mi hogyan szolgáljuk a múló időt. Az életérzetünk azon múlik, hogy mivel töltjük meg az időnket, hogy kivel és kinél töltött idővel töltekezik az életünk. Az Istennek szentelt idő gazdagít, feltölt és erősít. Ezért óriási felelősség az idő eltöltése. Ha ránézünk a szentmise után megáldásra kerülő magyarszéki templom tornyára, jusson az eszünkbe, hogy mekkora kincs az idő.
Ma a gyerekek legnagyobb szenvedése, hogy a szülőknek nincs rájuk ideje. Sok gyermek mindent megkap, tudják, hogy szüleik a munkával az életüket áldozzák a boldogulásukért, de nem voltak mellette, nem beszélgettek vele, nem jutott rá idejük. Ha nincs idő a gyermekre, ha nincs idő egymásra, az emberi kapcsolat hideg, üres, semmivé lesz. Mit ér egy szülő élete, ha a gyermeke nem tud rámosolyogni ott, a szíve legmélyén? Időt kell adnunk egymásnak, szülő a gyermeknek, hitves a hitvesnek, meg kell élni, hogy mennyire gyönyörű az együtt töltött idő.
A templom tornya mutatta régen az utazónak az irányt. Ha ismerjük az irányt, látjuk a célt. Ha nincs célunk, nem tudjuk, hogy miért harcoljunk és küzdjünk, céltalanná válik az életünk. Ha a nincs az életünkben „toronyiránt” haladás, akkor nincs mihez képest vezetni az utunkat.
A Szent Őrzőangyalok-templomában vagyunk. Fontos az életünkben, miként az őrangyalok, kik állnak mellettünk és mi kik mellett állunk? A másik mellett állás sokszor lelki történés, ami igazán a szívünkben, a lelkünkben valósul meg. Tudjuk-e, hogy olykor kinek vagyunk az őrangyalai? Meglátjuk-e, hogy a másiknak problémája van? Segítjük-e őt? Életünk öröme, hogy miként nekünk is vannak őrzőangyalaink, úgy mi is őrangyalai lehetünk egymásnak. Ezt veszítettük el az elmúlt évtizedekben, e nélkül élünk egymás mellett családban, közösségben, faluközösségben, egyházközségben. Azt szeretném, hogy ebben az egyházmegyében kezdjünk el mindent elölről! Miként az első keresztényeknek is ebben volt az erejük, és szólássá is vált: „Nézzétek, hogy szeretik egymást!” Mert őrangyalai voltak egymásnak és számíthattak egymásra.
Ma repedezik ez az erő, de meg kell találjuk az újrakezdés lehetőségét. Üljünk le beszélgetni! Szülő a gyermekkel, hitves a hitvessel, egyházközségi közösségek tagjai egymással, hogy mit kellene tenni azért, hogy újra élő közösség legyünk, hogy ne a múlt hideg repedéseit simogassuk, hanem „élő kövek” legyünk. Mert erre vágyik minden ember szíve és lelke: önmagára, a másikra, Istenre és arra, hogy egymásban és egymással éltető, őrangyalos közösségre találjunk.
Az evangéliumban a tanítványok Jézus általi kiválasztásáról és elküldéséről szóló rész (Mt 9,36–10,8) nemcsak a papokra vonatkozik, hanem mindnyájunkra. Isten mindnyájunkat kiválasztott és küld. Az Isten azért választott ki és küld minket, hogy vele legyünk és feladatunk legyen. Ha Istennel vagyunk, magunkra találunk és akkor vagyunk képesek a mellettünk levőre is rátalálni. Ehhez azonban időt kell adni egymásnak, a közösségnek, időt kell adni Istennek. Át kell lépni a hit kapuján és nem engedni, hogy az idő céltalanul elmenjen mellettünk. Ebben a háborodott, háborútól szenvedő világban szívek sérülnek, gyermekek maradnak a valóságban és lélekben is árván. A mi feladatunk és küldetésünk, hogy az életünkből, ha itt és most jól megéljük, gazdagság lesz személyes életünkben, családjaink és közösségeink életében, mely által dicsőítjük az Istent, aki kiválasztott minket, hogy az ő emberszeretetét éljük meg és hirdessük ebben a világban.
A szentmise zárásában főpásztori áldásban részesedett a magyarszéki közösség, majd a liturgia után a templom új toronyóráját, az épület mellett újraállított első világháborús emlékkeresztet, valamint a közeli temető bejáratát jelző székelykaput áldotta meg Felföldi László püspök.
Szöveg és fotó: Pécsi Egyházmegye
Pécsi Egyházmegye
Az oldalon közzétett fotók és a szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel vagy a Pécsi Egyházmegye írásos hozzájárulásával engedélyezett.
