A Pécsi Egyházmegye ötödéves papnövendéke, Mihovics Szebasztián 1998-ban született Nagykanizsán. Gyermekkorát a mintegy 800 lelket számláló horvát ajkú kis faluban, Tótszentmártonban töltötte, ahol elkezdett érlelődni szívében a papi hivatás gondolata. Középiskolai tanulmányait azonban már Pécsett, a Szent Mór Iskolaközpontban folytatta, jelenleg az Esztergomi Érseki Papnevelő Intézet papnövendéke. Felföldi László pécsi megyéspüspök Mihovics Szebasztiánt a Pécsi Egyházmegye szolgálatára szenteli diakónussá június 24-én a pécsi székesegyházban.
- A papi hivatás gondolata már gyermekkorában megjelent az életében, hogy aztán a diakónusszenteléssel a kiteljesedés útjára lépjen. Hogy emlékszik vissza a kezdetekre, melyek a meghatározó emlékképei a gyermekévekből?
- Édesapámat korán elveszítettem, mindössze kétesztendős voltam. Édesanyámnak dolgoznia kellett, így a család idősebb tagjaira, köztük a nagymamámra voltam rábízva. Az ő imádságos példája ragadós volt, így bőven kijutott nekem is a falusi népi jámborság legkülönbözőbb formáiból. Nagymamával szinte minden templomi eseményen ott voltunk. Imádkozni is ő tanított meg. Bár sajnos már nem él, megalapozott reményem van, hogy fentről kísér engem. A papi hivatás gondolata egészen kicsi gyermekkoromtól kezdve nem hagyott nyugodni. Az egyházközség életében is igyekeztem aktívan részt venni: ministráltam, besegítettem a sekrestyési teendőkbe, részt vettem több különböző hittanversenyen. Középiskolás éveimben, melyet Pécsett, a Szent Mór Iskolaközpontban töltöttem, tovább erősödtem papi hivatásomban. Lehetőségem volt megismerkedni több pappal, beszélgethettem velük, és hitoktatóim is mindenben segítségemre voltak. Érettségi előtt már biztos voltam a döntésemben, ki mertem mondani az igent. Nem volt egyszerű, mert sok félelem volt bennem, de ez a félelem átalakult nagy izgalommá, mert úgy fogtam fel a meghívást, hogy egy nagy kalandra hív engem Krisztus. Ez a kaland pedig egy egész életre szól, éppen úgy, amikor a házastársak indulnak el közös életük nagy kalandjára. Az igent gyakran nehéz kimondani, mert nem látjuk előre a jövőt, azt csak Isten tudja előre. De hiszem, hogy Isten nem okoz csalódást. Mi persze, emberi ésszel, sokszor értetlenül állunk az akadályok és megpróbáltatások előtt, de Isten gondolatai nem az ember gondolatai, ő tudja mi miért van, és hogy mi lesz nekünk a legjobb. Nagy példa erre számomra a Bizalom Édesanyja, Mária, aki nagy bátorsággal mondott igent az Életre, Krisztusra: „Legyen nekem a Te igéd szerint "(Lk 1,38).
- Hogy emlékszik vissza az Esztergomi Érseki Papnevelő Intézetben töltött szeminarista évekre? Milyen muníciót kapott ott az elöljáróitól és a papnövendékek közösségétől?
- Nagy újdonság és öröm volt számomra a kispapi élet megtapasztalása. Amikor kezdtem, összesen negyvennégy kispap volt a szemináriumban, ez ma már sajnos a felére csökkent. Az évfolyamot tízen kezdtük el, abból négyen maradtunk meg, különböző évfolyamokon és képzési helyeken. Az Esztergomi Szemináriumban különösen is a sokszívűség tetszik. Több egyházmegyéből vagyunk ott növendékek, mindenki más-más lelkipásztori példákat látott. Más és más pasztorációs feladatok és nehézségek vannak vidéken és a fővárosban. Jó megtapasztalni az Egyház gazdagságát, sokszínűségét ilyen szempontból is. A szeminárium ugyanakkor közösségi élményt is ad, nem csak tanulni vagyunk a szemináriumban, hanem a közösség és az elöljárók is alakítanak minket. A pappá formálódásnak ez is a része. Covid idején fogalmazta meg egyik tanárunk: teológiát tanítani lehet virtuálisan is, de papot nevelni nem. A formációnak tehát a szemináriumi közösség is része, ahol hála Istennek remek barátságok is születnek.
- Az előbb említett létszámadatok azt mutatják, hogy komoly létszámcsökkenés következett be az elmúlt években a szemináriumban. Ön nem lépett ki, korábbi elhatározása változatlanul erős, mondhatjuk, hogy sziklára épült. Hogy érlelte meg az eltelt idő önben a papi hivatás választását?
- Változó, hogy kire milyen hatással van a szeminárium: van, akit megerősít abban, hogy ez az ő útja, míg másokat eltántorít, vagy valakinek éppen a megdöbbenést okozza, hogy nem ez az ő útja. Számomra is volt olyan időszaka a szemináriumi létemnek, amikor kifejezetten nem éreztem ott jól magam, de az idősebb testvérek bíztattak, hogy ez természetes, és ezzel mindenkinek küzdelmei vannak. Ez mára elmúlt.
- Az ötödik szeminarista év már a kifele tekintés éve is, készülődés a lelkipásztori szolgálatra. Melyek voltak az elmúlt időszak nagy feladatai?
- A papi szemináriumban eltöltött idő alatt minden évben egyre közelebb kerülünk a papsághoz, ennek pedig külső megnyilvánulásai is vannak: másodévben beöltözés, harmadévben lektor-, majd negyedévben akolitusavatás. Ötödév végén jön a diakónusszentelés, amire jelenleg készülünk. Izgalmas időszak ez. Túl azon, hogy a különböző teológiai tantárgyakból vizsgázunk, gyakorlati ismeretekre is szert teszünk: ilyen például a szentelési punkta, ahol a diakónus által végezhető liturgikus szertartásokkal jobban ismerkedünk, és a papi lelkiséggel is foglalkoztunk a szemináriumi spirituális, dr. Csépányi Gábor atya segítségével. A rektor, Balogh Attila atya több mint 25 éves lelkipásztori tapasztalattal rendelkezve mindig készségesen segített nekünk gyakorlatibb téren: volt például, amikor a szemináriumi kápolnában próbáltuk el, hogyan kell esketni.
- A papi szemináriumot dr. Udvardy György főpásztorsága idején kezdte meg, diakónussá Felföldi László, a Pécsi Egyházmegye megyéspüspöke szenteli önt és az egyházmegye másik papnövendékét, Miklovits Attilát június 24-én. Hogyan készül a szentelésre, a diakonátusra?
- Júniusban lelkigyakorlaton vettünk részt Magyarszéken, melyet dr. Kajtár Edvárd atya tartott. Külön öröm nekem, hogy a Pécsi Egyházmegye területén és pécsi pap vezetésével készülhettünk a diakónusszentelésre. Persze igyekszem egyénileg is készülni: tudatosan végzem a zsolozsmát, melyre hamarosan ígéretet teszek, és már most imádkozom azokért a hívekért, akikkel azon a plébánián találkozok, ahol szolgálni fogok.
- Ez a tudatos előretekintés és elköteleződés csak tiszta és friss vizű forrásból töltekezhet. Hogy jellemezné személyes istenkapcsolatát?
- Sokat formálódott és alakult az évek során. Abban a falusi környezetben, ahonnan származom, nagyon erős a népi vallásosság és a Mária-tisztelet. Ez nagyban meghatározta az istenkapcsolatomat, ami a gimnáziumi évek alatt, aztán később a szemináriumban is változott, formálódott, alakult, de identitásomat mégis meghatározzák a kezdetek, a gyökerek. Jó visszanyúlni az első szeretet állapotához, a gyermeki, őszinte hithez. Imádságaimban nagyon sokáig csak kötött imádságokat mondtam, hiszen ez a példa volt előttem kezdetekben, aztán fokozatosan fedeztem fel a szívből jövő, szabad ima szépséget és erejét. Megismerkedtem különböző imamódokkal és lelkiségi csoportokkal. Kifejezetten nem tagozódtam be egyik mögé sem, ugyanakkor mindegyiket értékesnek tartom. Bár a hagyományosabb imák közelebb állnak hozzám, örömmel veszek részt karizmatikus dicsőítéseken is. Egy-egy szentségimádási alkalom nagyon sokat tud adni úgy is, ha külsőleg nézve nem történik semmi: nem imádkozom hangosan, nem csinálok nagy áhítatos mozdulatokat, mégis érzem az Úr jelenlétét és ez örömmel tölt el.
- Milyennek látja azt a szolgálatot, amelyre a Jóisten önt meghívta? Hogy válhat önből a lelkek jó pásztora?
- Tavaly nyáron gondolkodtam rajta, milyen szentelési jelmondatot válasszak. Hallottam korábban egy prédikációt, ami valahogy megfogott. Onnantól kezdve a legkülönbözőbb formában találkoztam egy ott hallott mondattal: volt, hogy szentmisén, volt, hogy egy baráti beszélgetés közepette, biblikum órán is előkerült, pedig nem is az volt a tananyag. Aztán egyik alkalommal egy kedves szerzetesnővértől kaptam egy könyvet, melynek borítóján a halfogás jelenete volt. Amikor pedig szeptemberben visszaköltöztünk a szemináriumba, az első nap épp az volt a napi evangélium. Aznap este, amikor összegyűltünk, rektor atya újra felolvasta a csodálatos halfogásról szóló evangéliumi szakaszt, melyet már reggel a misében hallottunk. Ez mind az oka, amiért szentelési jelmondatomul Lukács evangéliumából választottam a Jézus szájából, a csodálatos halfogás alkalmával elhangzó mondatot: „Ne félj! Ezentúl emberek halásza leszel” (Lk 5,10). A jelenet mind a három szinoptikus evangéliumban szerepel más-más hangsúlyokkal. Jánosnál pedig az utolsó fejezetben kerül említésre. Egyedül Lukácsnál szerepel azonban a „ne félj” kifejezés. Lehet rajta elmélkedni, hogy én találtam meg az igehelyet, vagy inkább az igehely talált meg engem. Mindenesetre fontos számomra a „Ne félj!” felszólítás. Jézus ezt nekem is mondja, aki arra készülök, hogy az embereket szolgáljam. Biztosít arról, hogy velem van szolgálatom közben. Emlékeztet arra, hogy mindenem, amim van, tőle származik. Ő az, aki engem emberek halászává tud tenni. Magam egyedül gyönge és esetlen vagyok. Ő adja a kegyelmet, rajta keresztül munkálkodhatok majd az emberek között.
Pécsi Egyházmegye
Az oldalon közzétett fotók és a szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel vagy a Pécsi Egyházmegye írásos hozzájárulásával engedélyezett.
