Két hét sem telt Bíró László nyugalmazott tábori püspök egykori „keddi hittanosainak” 45 év utáni újbóli találkozása óta, amikor október 7-én újabb legendás csapat, a székesegyházi plébánia Nagyházas közösségének tagjai találkoztak az egykori káplánnal és egymással a Dóm Kőtárban. A csoport egyik tagja írt beszámolót az emlékeikről és a találkozó mai üzenetéről.
A Kádár-korszak „puha” politikája alatt is figyeltek bennünket. Ki jár templomba? Ki vesz részt hittanon? Nem ritkán úgy, hogy beépítettként közöttünk volt, megbújhatott, s könnyen, első kézből jelenthetett. Bíró László akkori székesegyházi káplán hivatásából, lelkesedéséből és több paptársa bíztatására a ’70-es évek második felében felvállalta a fiatalok, fiatal házasok lelki vezetését Nagyházas, Kisházas, Keddi stb. névvel megkülönböztetve a közösségeket. Kockázatos idők voltak, de részéről a bátorság, részünkről a hitélet utáni éhség erősebb volt a félelemnél.
A Dóm Kőtárban összegyűlt kb. hatvanfőnyi társaságból elsőként a közösség „őstagjai” tettek tanúságot, osztották meg korai és később megélt élményeiket, ki-ki mit tudott hozzátenni ahhoz az értékhez, amit kapott a közösségtől, Bíró László tanításaiból.
A megosztásokból elevenen tárult elénk, hogy az egykori elkötelezettség gyümölcsöket termett. A Nagyházas közösség a pécsi hitélet egyik meghatározójává vált. Közülünk kerültek ki a Házas Hétvége mozgalom magyarországi alapítói, létrejöttek a Neokatekumen és a Serra közösségek, mások csatlakoztak a Fokoláréhoz, megindult az óvodás hittan, amelyek azóta mind önállóvá váltak.
Bíró László atyát, a székesegyház plébánosaként 1994-ben szentelték püspökké, s ez a küldetése elszólította Pécsről, de a Nagyházas közösség ezután is tovább élt. Hosszú kihagyás után, immár nyugalmazott tábori püspökként tért vissza Pécsre, új lendületet adva a közösségi életnek.
A megosztást és tanúságtételt a rendezvényen már ő folytatta: Barcza Tivadar plébánosnál kezdtem a káplánságot. Ő mesélte el, hogy hogyan csinált cserkésztábort úttörő nyakkendőben. A gyerekeknek elmagyarázta, hogy az úttörő nyakkendő a Szentháromság szimbóluma. A piros szín azt jelenti, hogy Isten a Szeretet, a háromszög pedig egyértelmű – szóval minden praktikát be kellett vetni a fennmaradás érdekében.
Múltja volt a csoportoknak, Csonka Feri bácsi káplán, Bolváry Pál pálos atya, az apácák, akik korábban foglalkoztak csoportokkal, de persze meg is itták a levét. Ezekből a gyökerekből nőttek ki ezek a csoportok. Nekem nem volt azért bátorságom, de mindig azt mondom, hogy ti voltatok az én nevelőim, s azért köszönöm a bizalmatokat, meg hogy összejöttetek. Nagyon érdekes volt a múlt, olyan, mint amikor tavasszal pattanásig fakad a rügy. A ’60-as évek traumája ott volt az emberekben.
A visszaemlékezéseket befejezve püspök atya arról kezdte a tanítást, hogy mi a feladatunk túl a 45. évforduló után, az 50. felé közeledve? A Szentatya nemrégiben szólt Mária és Erzsébet találkozásáról, s abban mondja, hogy a Szűzanya ebben az útra kelésben elvitte a szíve alatt Jézust, odaajándékozta magát, s Erzsébet méhében megmozdult a magzat. Azt gondolom, hogy amit most is tehetünk, túl a 45 éven, az, hogy elindulunk kommunikálni emberekkel, a családon belül vagy tágabb körben továbbadni Jézust. Ez továbbra is házi feladat. Az, hogy a másik ember mit kezd vele, már nem a mi felelősségünk. Kezdjük el unokáinknak mesélni arról, hogy a mi hitünk honnan forrásozik, és mennyi mindent kaptunk tőle. Akinek tovább tudjuk adni, annak Jézust adjuk tovább.
Erzsébet és Mária találkozásában két lehetetlen helyzet találkozik. Mindkettő Istentől kapott ajándékba gyermeket. Mária szűz volt, Erzsébet éltes volt. Isten osztja a kegyelmét, és ez nem életkortól függő. Ne féljünk megszólalni, tanúságot tenni. Isten létezik bennünk és segít tovább adni azt, amit kaptunk tőle. Ne írjuk le magunkat. Szűzanya és Erzsébet is lehetetlen helyzetben tudtak világra hozni gyermeket. Mi is tudunk világra hozni hitet, Isten ma is ad kegyelmet, hogy munkálkodjunk – buzdította a megjelenteket Bíró László.
Püspök atya másik gondolata volt, hogy ne féljünk a találkozásoktól. Ki tudja, hogy kinek-kinek mennyi ideje van hátra. Használjuk ki ezt az időt a találkozásokra, a hit továbbadására.
Fontos az elindulás egymás felé, ahogy Mária elindult Erzsébet felé. Legyen feladatunk a hitet közvetíteni és egymást felkarolva, amiben lehet, segíteni, nem beleállva az individualista gondolkodásba. Találjunk vissza abba a lelkesedésbe, ami valamikor bennünk volt, ahogy a Szentatya fogalmazott: „A testvériség ne párologjon el közülünk.” Ne építsünk lelki burkot magunk körül, figyeljünk egymásra.
A jubileumi ünnepséget Dohány Zoltán plébános atya koncelebrálásával a püspök atya által bemutatott hálaadó szentmise és agapé zárta.
Szöveg és fotó: Dr. Borbás Géza
Pécsi Egyházmegye
Az oldalon közzétett fotók és a szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel vagy a Pécsi Egyházmegye írásos hozzájárulásával engedélyezett.
