Szeptember 20-án százak keltek útra gyalogosan, hogy a remény szentévében is elvigyék személyes és közösségi kéréseiket a Pécsi Egyházmegye őszi zarándoklatán a Szent Vér-ereklyét őrző kegyhelyre. A bátai kegyhely szabadtéri oltáránál ünnepi szentmisét celebrált Felföldi László pécsi megyéspüspök, aki szentbeszédében a krisztusi közösségek megújítására bíztatta a híveket. Az alábbiakban a főpásztori buzdítás főbb gondolatait adjuk közre.
Az ember életében a remény adja meg a kimozdulást, azt a valóságot, amellyel tovább tudunk lépni. Alapvetően a remény mindenkiben benne van, amit azért kaptunk mindnyájan a lelkünkbe helyezve, hogy megvalósítsuk Isten rólunk szőtt csodálatos álmát, az egyetlen és csak rólunk szóló gondolatát, amit ránk bízott. Isten azt szeretné, arra vágyik, hogy ezt a gondolatot, ezt az üzenetet, ezt a küldetést az életünkben meg tudjuk valósítani.
A remény nem egy jámbor óhaj, hogy hát, majd csak lesz valahogy… Nem, a remény nem erről szól. A remény az a belső döntés, hogy az Istent megismerve megbízunk benne és rábízzuk magunkat az ő irgalmára és szeretetére. Ennek megfelelően alakítjuk az életünket, melybe aktívan bele is kapcsolódunk. Erre a reményre, erre az új lendületre, új erőre és új aktivitásra van most szükség minden keresztény ember, minden keresztény család és minden keresztény közösség életében.
Mert a reményben mindig a lényeghez kell visszatérnünk. A lényeg pedig az a háromszemélyű egy igaz Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek valósága, amelybe az Isten ma is meghív, bevonz és amellyel éltetni akar minket.
Az életünknek van három nagy alapigazsága, amelyekre azt mondjuk, hogy benne van az Isten. Ez az igaz, a jó és a szép. Ha egy választásra vagy döntésre azt mondjuk, hogy igaz, jó és szép, akkor az Istennek megfelelő. Mert ez a három alapigazság az isteni erénynek az emberi vetülete. Az igaz a hit, a jó nyilván a szeretet, és a remény, az a szép. Bármilyen szépséget meglátunk az életben, a hétköznapokban, a természetben, az reményt teremt az életünkben.
Most különösen igaz Jézusnak az a példabeszéde, melyben azt mondja az Isten országáról, hogy „olyan, mint egy mustármag." A parányi mustármag reménye pedig az, hogy majd egyszer csak felnő és gyönyörű fává lesz. (vö. Mt 13,31-32)
2000 év alatt az Egyház felnőtt, fantasztikus fává lett, intézmények, nemzetek, sorsok, missziók csatlakoztak hozzá. Ám ha most Európában ránézünk erre a fára, akkor azt látjuk, hogy megöregedett, elszáradtak az ágai, nagyon sok helyen talán gyümölcstelen. Talán úgy érezzük, hogy már nem is méltó hozzánk.
De Jézus nem a nagy fát látja, hanem a mustármagot, amely kicsiny és elkezd terebélyesedni. Mi se azt lássuk, ami elmúlt, hanem azokat a fantasztikus, gyönyörű, csodálatos és új kezdeményezéseket, amelyek megszülettek és megszületnek egyházközösségekben, családokban, közösségekben, iskolákban, zarándoklatokon.
Mert ez Krisztus képe, ez Krisztus mai üzenete a mustármagról, melyhez hasonlóan mi is kisebbnek érezzük magunkat minden másnál, de egy gondolat, egy üzenet egyszer csak csodát teremt.
Ezen a nyáron az ifjúsággal mi már ezt megéltük. Egy egyszerű üzenetből, egy egyszerű álomból csoda született. Az egyházmegyei ifjúsági táborban idén 400 gyermek, fiatal és 100 felnőtt segítő együtt tudott gondolkodni, imádkozni, énekelni. Ez az a mustármag, ami mindig újrateremtődik az életünkben. A valóságban az Egyház mindig ezt fogja élni és mindig a Szentlélek megfoghatatlan erejéből fog táplálkozni, megújulni és megtalálja magát. Ez az a titok, amibe most nekünk bele kell állnunk.
Ebben nagyon fontos, hogy újra megtaláljunk a kommunikációt. Hogy hogyan kommunikálunk egymással, az élettel, hogy hogyan nézünk a világra? Ferenc pápa azt mondta, hogy az Egyháznak együtt és újra el kell indulni a szinodális úton. Én azt mondom, ehhez tessék találkozni, leülni és beszélni egymással, jelen lenni. Ez a találkozás titka.
Leó pápa azt mondja a szinodális útról, hogy a kommunikáció nem csupán információátadás, hanem egy kultúra, emberi és digitális környezet létrehozása, amely párbeszéd és vita fórumává válik. Fegyverezzük le a kommunikációt, minden előítélet és harag, fanatizmus és még a gyűlölet ellen is. Fegyverezzük le a szavakat, és ezzel segítünk lefegyverezni a világot. Ezzel azt mondja, hogy a békét teremtsük meg a szavainkkal, azzal, ahogy kommunikálunk, ahogy beszélünk és amiről beszélünk, mely érthető, reményt adó üzenetet kell hordozzon.
Ezért kérem és szorgalmazom újra és újra, és nagyon sok egyházközösségben már meg is valósult, hogy találkozzanak az atyák a hívekkel és egymással.
Egyszerűen csak együtt kell lenni és leülni egymással beszélgetni. Egy bibliai gondolat, egy üzenet erejével legyünk jelen, szép szóval, jó szívvel és találkozzunk a hívekkel és nem hívőkkel is, akikhez csak így lehet elvinni a hitnek az örömét, erejét és csodáját. Vállalni kell ezt a találkozást, ezt a kommunikációt, ezt a jelenlétet, mert csak így lesz a mustármagból, abból az egyetlen szívből gyönyörű gazdagság és szépség. És ne feledjük, ehhez hozzátartozik az istenkapcsolat legfontosabb része, az imádság. Az ima valójában nem pótolja a tevékenységünket, és a tevékenységünk is üres lesz és erőtlen az imádság nélkül. A kettőt egységbe kell hoznunk és akkor lesz ereje, akkor lesz gazdagsága.
A nyári táborunkban a Biblia szavával fogalmaztuk meg a legfontosabb üzenetünket: „Szólj Uram, mert hallja a te szolgád." (1Sám 3,9) Nem felületes, nem szimbolikus imákra van az Istennek szüksége, hanem párbeszédre. Isten meghallgat és én bízok benne, ez a remény. De ő arra vágyik, hogy én is meghallgassam őt. Ezt jelenti a „Szólj Uram, mert hallja a te szolgád”. És Isten szólni fog, mert ma is meg akarja újítani az életet, és ez a gazdagság a jelen örömét és a jövő biztonságát szolgálja. Isten ránk bízta az üdvösségünket, mindenkire a saját üdvösségét, mert reméli, hogy képesek vagyunk megvédeni, megőrizni és kibontani azt a szent üzenetet, amit nekünk adott. De rábízta az emberekre az Egyházat is, az Egyházban pedig Krisztus üdvözítő erejét. Rábízta a közösségekre az egyes embert, és az egyes emberre az emberek összességét. Ennek a titka, ereje, feladata és megvalósítása a mi reményünk.
Istennek volt egy álma rólunk, és elkezdte annak megvalósítását, mert életet adott nekünk. Mi az Isten álma, gondolata, terve bennünk, velünk és általunk? Milyen a kapcsolatunk a családtagjainkkal? Hogy kommunikálunk egyházközösségünkkel, a hívekkel és a hitetlenekkel? És akinek most az jut eszébe, hogy neki is van igénye egy szép szeretetközösségre, annak a Szentlélek azt mondja: kezdd el! Na, ez a mustármag. Most ültettük el. Locsold, ápold, légy bátor, bízzál benne, ez a mi felelősségünk. Itt és most a mi átháríthatatlan, átruházhatatlan felelősségünk, amit Isten rajtunk fog számonkérni. De ebben öröm, béke és remény van. Éljük meg ennek a csodáját, éljük meg ennek az örömét!
A szívünkben a szeretet, a hit, talán parányi, talán kicsi, de Isten már látja, hogy mire képes a mi szívünk, az én szívem az ő kegyelmével. Miért a reményem belőle? „Mert hiszem: Isten új arcot ölt minden reggel, és most teremti a világot, nem valahol az elfelejtett múlt ködében. Ez késztet minden percben készén állni a nagy találkozásra, mert ez a váratlan a gondviselés szabálya.
Ez a kiszámíthatatlan Isten ment meg minket, és szabadít meg minden determinizmustól, kijátszva a szociológusok borúlátó jóslatait. Ez a kiszámíthatatlan Isten szereti gyermekeit, az embereket. Ez reményem forrása. A remény embere vagyok: nem emberi érvek, nem természetes optimizmus táplálja bennem a reményt, hanem egyszerűen hiszem, hogy a Szentlélek működik az Egyházban és a világban, akár tudunk róla, akár nem.
A remény embere vagyok, mert hiszem: a Szentlélek mindörökké a Teremtő Szellem, aki minden reggel új szabadságot, örömöt és bizalmat hoz azoknak, akik befogadják. A remény embere vagyok, mert tudom, az Egyház története hosszú, és tele a Szentlélek csodáival. (,,,) Miért merülne ki éppen most Isten képzelőereje és szeretete? Remélni kötelesség és nem fényűzés. A remény nem álmodozás, ellenkezőleg: eszköz, hogy álmunkat valóra váltsuk. Boldogok, akik álmodni mernek, és álmaikért kemény pénzzel fizetnek, hogy testet öltsön az emberek életében" – zárta beszédét Suenens belga bíborost idézve Felföldi László püspök.
Szöveg: Pécsi Egyházmegye
Fotó: Schnell Tamás
Pécsi Egyházmegye
Az oldalon közzétett fotók és a szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel vagy a Pécsi Egyházmegye írásos hozzájárulásával engedélyezett.
