XI. Piusz pápa száz éve, a Niceai Zsinat 1600. évfordulójára meghirdetett szentév végén, a 1925. december 11-én kihirdetett Quas primas kezdetű enciklikával rendelte el Krisztus Király ünnepének megtartását. A főünnepen, mely az egyházi év utolsó vasárnapja, Krisztust a világmindenség királyaként üljük. Az ünnepet 1969 óta az egyházi év utolsó vasárnapja, mely ebben az évben november 23-án van, melyet a következő vasárnap már az új egyházi év nyitányaként advent első vasárnapja követ.
Ferenc pápa 2022-ben, Krisztus Király ünnepén mondott szentbeszédében hangsúlyozta, hogy a keresztre feszített Jézus mindannyiunkat át akar ölelni és fel akar emelni. Mint mondta:
A kereszten csak egyetlen mondat szerepel: „Íme, a zsidók királya” (Lk 23,38). Ez a cím: király. Jézusra nézve azonban a királyról alkotott elképzelésünk teljesen megváltozik. Próbáljunk meg magunk elé képzelni egy királyt: egy erős, trónon ülő férfira fogunk gondolni, értékes jelvényekkel, kezében jogarral, ujjain csillogó gyűrűkkel, aki ünnepélyes szavakat intéz alattvalóihoz. Nagyjából ez a kép él az elménkben.
De ha Jézusra nézünk, azt látjuk, hogy ő egészen másképp néz ki. Nem kényelmes trónon ül, hanem akasztófán lóg. Az az Isten, aki „letaszítja a hatalmasokat trónjukról” (Lk 1,52), a hatalmasok által keresztre feszített szolgaként cselekszik. Csak szögek és tövisek díszítik, mindentől meg van fosztva, de a szeretetben gazdag. A kereszt trónjáról már nem szavakkal tanítja a tömeget, már nem emeli fel kezét tanításra. Többet tesz: nem mutat ujjal senkire, hanem kitárja karjait mindenki felé. A mi királyunk így mutatkozik meg: tárt karokkal.
Csak akkor értjük meg Jézust, ha belépünk az ő ölelésébe. Akkor értjük meg, hogy Isten azért ment odáig, a kereszt paradoxonáig, hogy mindannyiunkat magához öleljen, sőt azt is átölelje, ami a legtávolabb állt tőle: a halálunkat – magához ölelte a halálunkat! –, a fájdalmunkat, a szegénységünket, a gyengeségeinket és a nyomorúságainkat. Ő mindezt magához ölelte. Szolgává tette magát, hogy mindannyian gyermeknek érezhessük magunkat: szolgaságával fizetett gyermekségünkért, engedte, hogy sértegessék és gúnyolják, hogy semmilyen megaláztatásban se érezze magát senki egyedül; engedte, hogy levetkőztessék, hogy senki se érezze magát megfosztva önnön méltóságától; vállalta, hogy keresztre feszítsék, hogy a történelem minden megfeszítettjében ott legyen Isten jelenléte.
Ilyen a mi királyunk, mindannyiunk királya, a világmindenség királya, mert átlépte az emberség legtávolabbi határait, belépett a gyűlölet fekete lyukaiba, az elhagyatottság fekete lyukaiba, hogy megvilágítson minden életet, és átöleljen minden valóságot.
A mi királyunk tárt karokkal néz le ránk a keresztről. Rajtunk múlik, hogy nézők vagyunk-e, vagy bevonódunk. Látjuk napjaink válságait, a hit hanyatlását, a részvétel hiányát… Mit teszünk? Csak elméleteket gyártunk, csak kritizálunk, vagy felgyűrjük ingujjunkat, saját kezünkbe vesszük az életet, a kifogások „ha”-jától az imádság és a szolgálat „igenje felé fordulunk? Mindannyian azt hisszük, tudjuk, mi a baj a társadalommal, mindennap arról beszélünk, mi nem működik a világban és az Egyházban. De aztán teszünk-e valamit? Bepiszkoljuk-e a kezünket, mint a mi fára szegezett Istenünk, vagy zsebre dugott kézzel állunk, és nézünk? Ma, amikor a mindentől megfosztott Jézus a kereszten leemel minden fátylat Istenről, és lerombol minden hamis képet az ő királyságáról, nézzünk rá, hogy bátorságra leljünk ahhoz, hogy magunkra nézzünk, hogy a bizalom és a közbenjárás útját járjuk, hogy szolgává tegyük magunkat, hogy vele együtt uralkodjunk.
Fotó: Pécsi Egyházmegye.
A nyitókép a pécsi székesegyházban készült.
Pécsi Egyházmegye
Az oldalon közzétett fotók és a szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel vagy a Pécsi Egyházmegye írásos hozzájárulásával engedélyezett.
