Leszálltál a magasságból irgalmas Urunk, s elfogadtad a háromnapi síri nyugalmat; hogy minket is megszabadíts a szenvedésektől, ki feltámadásunk s életünk vagy, Uram dicsőség néked! (8. hangú tropár)
Leszállt az Isteni dicsőségből, nem tartotta ugyanis zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő. Megtestesült, alázatos volt, gyermekként született meg Betlehemben, egy istállóban. Észrevétlenül érkezik, csendben. Heródes sem találja, ezért végez olyan súlyos vérontást. Gyermekként saját szülei esnek kétségbe miatta, ekkor már megsejtet valamit küldetése felől, de hazamegy és engedelmeskedik nekik. Az Evangélium hirdetésekor félreértik, vagy egyáltalán meg sem közelítik mondanivalójának valódi értelmét. Ellene fordulnak, követ ragadnak, de ő csendben és sértetlenül eltávozik közülük. A táborhegyi csendben Mózessel és Illéssel beszélgetve újabb árnyalattal gazdagodik ez a csodálatos paletta. A titok, a rejtőzködés, az alázat, az elfordulás és szenvedés csendje. Nemcsak a hangok hiányáról szól e csend, hanem sokkal inkább valami felfoghatatlan megtapasztalásáról. Érzékelő szervek hibás működése is vezethet csendhez, de a háttérben történnek az események, a túl nagy zaj is elnyomhatja a kisebb hangokat.
Beteljesedett! Hangos kiáltással kilehelte lelkét. Csend. Teljesen más csend ez, mint eddig. Nem a gyengeség, a kiszolgáltatottság, a meg nem értés, hanem a halál csendje. Emberileg számunkra a földi élet végét jelenti, viszont Isten Fiának teljesen mást jelent. A halál által teljesen osztozva sorsunkban az alvilágba száll az Emberfia. A hagyomány szerint találkozik azokkal a lelkekkel, akik várják érkezését. Az Ádámtól Krisztusig meghaltakkal találkozik. A bizánci feltámadási ikon nem azt az eseményt örökítette meg, hogy Jézus dicsőségesen kilép a sírból. Újra életben a halál és eltemettetés után saját győzelmét és hatalmát jelezve e csoda által. A keleti feltámadás elmélet a sírban és eltemettetésben rejlik, a csendben és a látszólagos mozdulatlanságban. A számunkra láthatatlan állapotban kell keresni az eseményeket. A csend, a nyugalom állapota van a fókuszban. Krisztus alászáll az alvilágba, s ott a rá várakozókat kiemeli, nem úgy, hogy maga után hív bennünket, hanem mint Ádámot és Évát, csuklójánál fogva rántja ki a sírból és eltemettetésből. Jelezve azt, hogy az ősszülőktől származó minden embert kiemel, megment. Várakoznak Krisztusra az igazak és bűnösök egyaránt. Kezünket fogva kísér bennünket országába, ahol helyet készített nekünk. Azon a helyen fogja kezünket, ahol őt is keresztre szegezték. Nem azért, mert ugyanazt a fájdalmat szeretné átadni, hanem a biztonság miatt. Stabilan fogja kezünket, ő tudja az árát a mi megváltásunknak, érzi életünk súlyát. A kép közepén a felmagasztalt és mindent magához vonzó Krisztust látjuk, lába alatt kereszt alakban nem azok a gerendák, amelyekre felfeszítették, hanem az alvilág kapui. Mondhatnánk, a halál, amely beenged és elválaszt, ahová csak befelé vezetett az út, kifelé soha. Több ábrázoláson nemcsak a széttört és kereszt alakban Krisztus lábai alatt levő ajtók vannak ott, hanem maga az alvilág ura is megkötözve. Nem uralkodik többé az Isten képmására alkotott emberen. Végérvényes ez az állapot, nem azért mert Krisztus hatalmát szeretnénk megmérni, hanem mert a seb a halálon helyrehozhatatlan, ideig óráig van hatalma az életünkön.
„Feltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halálával a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott!" (feltámadási ének)
Csendben történik e hatalomátvétel, mozdulatlannak látszó síri hallgatagságban. Győzelem felhajtás nélkül. Kérdés, amelyet feltehetünk magunknak: nagyszombatom csendjében találkozom a győzelmes Krisztussal, vagy maradok a meg nem értettségem okozta szótlanságban? Rajtam múlik annak megértése, mit jelent az, hogy Krisztus az alvilágban levőket is megmenti, megváltja. Érzem-e hogy stabilan fogja, vezeti életem. Biztos vagyok-e abban, hogy a szenvedés küzdelmes megfeszülését is átélte velem, mert akkor sebei számomra biztonságot és erőt adnak.
Zajácz Gábor görögkatolikus parókus
