Február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén, Dr. Kajtár Edvárd plébános celebrált szentmisét az esti órákban. Az atya homíliájában az adott ünnep fontosságára hívta fel a figyelmet.
„Az ókortól a katolikus templomok mind egy szent, vagy egyik misztérium a nevét viselik, akárcsak ez a templom, amelyet a hívek annak idején Boldogasszony szolgálatára, gondoskodó szeretetére bíztak” – mondta a 18.00 órakor kezdődő szentmise elején Dr. Kajtár Edvárd plébános, aki később prédikációja során a Gyertyaszentelő Boldogasszony templom búcsújáról beszélt. „Az ünnep azt jelenti, hogy az ember elmélyül egy igazságban, hagyja, hogy ez átjárja, örömöt hozzon az életébe és meghatározza a következő napokat is. Ennek az ünnepnek is van egy múltbéli gyökere, így megszenteli a jelent és pozitív hatással van a jövőre, míg segíti az embert az időben való változásban. Ezért, most a Gyertyaszentelő Boldogasszony templom búcsúján szemléljük, hogy mit jelent számunkra mai ünnep.”
Homíliájában Edvárd atya egy érdekes és elgondolkodtató hasonlatról is beszélt, amely valahol mindannyiunkról szól. „Amikor Mária és József eleget téve Mózes törvényének felajánlják újszülött fiúkat, azt cselekszik, amelyet ma is megtesznek a szülők, akik elviszik kisgyermeküket a templomba, hogy megkereszteljék, hiszen ezáltal felajánlják Istennek. Tehát mi is Istenhez tartozunk, a keresztség szentsége által ugyanis megnyílt számunka a szabadulás lehetősége” – mondta a plébános, majd hozzátette, amikor a gyermeket hittanórára íratják a szülők, vallásos nevelésben részesítik, gyakorlatilag aktiválják azt a valóságot, amelyet a gyermek a keresztségkor megkapott. „Fölajánlanak minket a szüleink Istennek, és ez azt jelenti, hogy nem vagyunk egyedül, hogy tartozunk valahova.”
Ezt követően az atya azokról megkeresztelt emberekről beszélt, akik bár nem gyakorolják hitüket, a közösség tagjai. „Általában a hitet saját nézőpontunk szerint gyakoroljuk, sokan vannak, akiket megkereszteltek, de nem követik Krisztus útját, még ha gyermekkorukban jártak is hittanra, felnőttként talán már nem fontos neki ez az egész. De miért? Nézzük a felajánlás másik oldalát! Lehet, hogy valakit odaadtak Istennek, ő mégsem él eszerint, nem jár templomba, nem gyakorolja a hitét, viszont Isten ettől még nem hagyja el, továbbra is maga mellett akarja tudni és kopogtat a szívén. Isten szüntelenül kopogtat szívünk ajtaján!”
Végül a prédikációban elhangzott: fontos, hogy alkalmat keressünk az elcsendesedésre. „A rohanó, sokszor célját vesztett nyugati civilizációban elemi szükségletünk, hogy megálljunk, szemlélődjünk, várjuk a fényt és keressük Isten jelenlétét. Ez a mai ünnep arra is tanít, hogy lelassuljunk, hogy a templomba ne csak besiessünk, majd rohanjunk haza, hanem, hogy merjünk itt elidőzni.”
