Nagyböjt vasárnapjain az evangéliumhoz kapcsolódóan elmélkedéssorozattal jelentkezünk. Az ötödik vasárnapon Vida Zsolt szászvári plébániai kormányzó tanítását közöljük.
A nagyböjti vasárnapok evangéliumai folyamatosan vezetnek bennünket Krisztus küldetésének titka, szenvedése és megváltó halála titka felé. Ma újabb állomáshoz érkeztünk, Jézusnak a nép előtt, a nagyobb nyilvánosság előtt mondott utolsó beszédéhez. A beszédet a jeruzsálemi bevonulás elbeszélése előzi meg Szent János evangéliumában, amely történet valójában nyitott marad. Mi történik ezután? Hogyan változik az ünnepélyes, királyi bevonulás eseménye kereszthordozássá? Hová tűnnek el az ujjongó emberek, és honnak kerülnek elő azok, akik Jézus életére törnek?
A jeruzsálemi bevonulás leírása azzal zárul, hogy a farizeusok keserűen állapítják meg, hogy eddigi próbálkozásaik Jézus elhallgattatására kudarcot vallottak, Jézus továbbra is népszerű, mindenki őt követi. Az ujjongó tömeget látva vélekedésük igaznak bizonyul, amelyet még az is fokoz, hogy nem csupán a zsidók körében tisztelik őt Messiásként, hanem még a Jeruzsálemben tartózkodó pogányok, a görögök is őt keresik, őt akarják látni, ahogyan erről a mai evangéliumi szakasz elején olvastunk. Arról ugyan nem tudunk meg semmit a leírásból, hogy teljesült-e kívánságuk, de jelenlétük és keresésük alkalmat ad Jézusnak, hogy minden embernek szóló küldetéséről tanítson.
János evangéliumában többször találkozunk azzal, hogy Jézus ellenfelei hiába próbálkoznak, hiába akarnak rá kezet emelni, hiába akarják őt bántalmazni, nem tudják elfogni, mert „még nem jött el az ő órája" . E sajátos kijelentések ellenpontjaként mondja most Jézus a következőt: „Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia" . Elérkezett a megváltás ideje. Elérkezett annak az ideje, hogy Krisztus teljesítse küldetését.
Mi az ő feladata? Milyen küldetést kapott az Atyától? Azt, hogy feláldozza, odaadja életét.
Jézus olyan csodálatos egyszerűséggel és tömörséggel szemlélteti, ezt a sorsot: a földbe esett gabona-mag sorsát. Ezt mondja:
„Bizony, bizony mondom nektek: ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz.”
Tehát nem akármilyen elpusztulásról beszél Jézus, hanem arről a fajta elpusztulásról, hogy én magam ugyan elpusztulok, de sok gyümölcsöt termek. Nekem sok mindenről le kell —le szabad mondanom, mert szabad vagyok mindattól, ami visszatartana a gyümölcsöző, termékeny élettől — tehát sok mindenről le szabad mondanom, de pontosan tudom, hogy ennek a következménye az lesz, hogy önmagamat megsokszorozva, gyümölcsöket hagyok magam mögött. Mit jelent ez? Gondolom, akkor értjük meg olyan egyszerűen, ahogy Jézus beszélt róla, ha megnézzük először, hogy mit jelentett Jézus életében, azután a benne hívők életében, akik komolyan veszik az Ő hívását, és valóban az Ő követői lesznek, nemcsak az Ő hallgatói.
Mit jelentett ez Jézus életében:”
Ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz. 25Aki szereti életét, elveszíti azt, és aki gyűlöli életét ezen a világon, megőrzi azt az örök életre.” Ez azt jelenti, amit a Filippi levél jól ismert verseiben így olvasunk: „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt,6aki, bár Isten alakjában létezett, nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak,amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell,7hanem kiüresítette önmagát,szolgai alakot vett fel,és hasonló lett az emberekhez,külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember.8Megalázta magát, engedelmes lett a halálig,mégpedig a kereszthalálig.9Ezért Isten felmagasztalta őt,és olyan nevet adott neki,amely minden más név fölött van,10hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban,11és minden nyelv vallja,hogy »Jézus Krisztus az Úr!« az Atyaisten dicsőségére.”
Ez az Ő útja, és nem lehet más az Ő tanítványainak az útja sem, ha valóban Őt követik. Csak arra vezethet, amerre az övé vezetett és vezet. Így kezdődik ez az út, hogy Istennek alakjában volt, és az Istennel egyenlő. És amikor Ő ilyen alakban volt, látta a mi küszködésünket. Látta, hogy tehetetlenné váltunk minden jóra, hogy legfeljebb odáig tudunk eljutni, hogy rádöbbenünk ritka világos pillanatainkban, mennyi mindent elrontottunk, és megszületik az elhatározás: másként kellene csinálni. De a jó véghezvitelét már nem találjuk. Nem tudjuk megvalósítani a magunk által elgondolt jót. Esszük egymást, emésztjük önmagunkat, tönkretesszük a környezetünket. Utána megbánjuk az egészet, szeretnénk jóvátenni, de a legtöbbet már nem lehet. Ez lelkiismeret furdalást okoz, megpróbáljuk csendesíteni valahogy a lelkiismeretünket. Ebbéli fáradozásunkban újabb ostobaságokat követünk el önmagunk ellen, mások ellen, a környezetünk ellen, és mint a lejtőre került golyó, egyre nagyobb sebességgel haladunk ebbe a rossz irányba, s hiába szeretnénk, nem tudunk megállni. Egyre messzebb sodródunk Istentől, egyre inkább ellenségeivé válunk egymásnak, önmagunknak. Ezt néha bánjuk, azután megmagyarázzuk, azután egyszer csak abbamarad az egész, és következik, amit Isten igéje így mond: „Az ítéletnek valami szörnyű várása.”
A történelem abból áll, a családok története is sokszor, hogy folyik a vér, azután ennek nyomán folyik a könny, megint folyik a vér, és nem tudjuk leállítani egyik folyamatot sem.
Ekkor jött Jézus. Az Ige testté lett, Isten emberré lett, és önmagát, az Ő emberi testét dobta oda ennek a folyamatnak a megakadályozására a lejtőre. Engedte, hogy Őt ártatlanul keresztre feszítsék, hogy legyen egy fix pont, amibe megkapaszkodhat az, aki meg akar menekülni. Aki így csúsztában, zuhantában hittel megragadja az Ő keresztjét, csak az állhat meg ezen a lejtőn, és annak a számára elkezdődik egy más minőségű élet. Annak a számára elkezdődik az élet. Ennek az ára azonban az volt, hogy Jézus otthagyta a maga isteni dicsőségét, vállalta a sok szenvedést, mindazt, ami az emberi sorssal együtt jár. Sőt, még ennél többet is; azt a sok hitetlenséget, értetlenséget, kegyetlenséget, ostobaságot, ami Őt körülvette akkor, és körülveszi ma is. Vállalta a sok fizikai szenvedést is, a halált, a kárhozatot. Átokká lett érettünk, hiszen meg van írva: „Átkozott minden, aki fán függ.” Mint a földbe esett gabonamag, elhalt, de az Ő halálából új élet fakadt. Letette az Ő életét azért, hogy részesedhessünk mindnyájan az Ő életében, akik hiszünk benne. Így termett sok gyümölcsöt. Letette az Ő életét, hogy szétoszthassa közöttünk, akik elveszítettük az életet, amikor Istentől elszakadtunk. És aki tőle elfogadja ezt az életet, annak értelmes élete kezdődik már itt, és elvehetetlen, elpusztíthatatlan örök életet kap, amit a halál sem zavar meg, mert nem úr fölötte többé. A földbe esett gabonamag elhalt, sok gyümölcsöt terem, a benne hívők mind ennek a gyümölcsei.
Mit jelent ez a benne hívők életében? Akik már megszabadultak a bűn fojtogatásából, az Isten nélküli, halálra ítélt életből, és nekik mondja, hogy mit jelent ez. Nemcsak azt jelenti, hogy boldog örömmel átéli az ilyen ember a bűnei bocsánatát. Azt, hogy az érvényes, halálos ítéletet eltépték, félredobták. Valaki más elszenvedte helyette ezt az ítéletet, és ő szabad. Ez valami csodálatos élmény minden hitre jutott, újjászületett ember életében. Amikor ezt igazán, egzisztenciálisan, a szíve mélyéig átéli: szabad vagyok, mert Jézus helyettem szenvedte el a halálos ítéletet. És Ő éppen ezért jött, ez nem véletlen, így volt megtervezve. Örülök, hogy erről tudomást szerezhettem, ezt hiszem, s most már élni akarom ezt az új életet.
Az következik ebből, hogy az a régi élet, ami bennünk volt, egyre inkább el kell, hogy sorvadjon, mert az új terebélyesedik. Jézus szétosztotta a hívők között a maga életét, abból minden hívő ember kapott, és ez az élet növekszik. Minden életnek ez a tulajdonsága, és visszaszorítja, kiszorítja a régit, ami a halál jegyében állt. Vagyis: a régi természetünket, a régi tulajdonságainkat. Az, ami addig jellemző volt ránk, egyre kevésbé jellemző, majd egészen eltűnik. Egyre nagyobb lesz Jézus, és egyre kisebb leszek én. Vagyis halálra ítélte Jézus azt a régit, és Ő él bennem. Ezt a hívő ember is így akarja.
De kezdődnek a nehézségek, és itt kell megtanulnunk, hogy mit jelent ez: a földbe esett gabonamag elhal, azután sok gyümölcsöt terem. Ami nem hal el, az soha nem terem gyümölcsöt. Amihez ragaszkodunk, amit nem adunk a halálba, amit rejtegetni akarunk, amit a régiből szeretnénk átmenteni az újba, az visszatart, bénít, beszennyez, meggyötör, és nem lesz belőle gyümölcs. Minden meddő, terméketlen percünknek, gondolatunknak, akciónknak az oka az, hogy a régiből valamit át akarunk menteni az újba. Ezért mondja Jézus: aki meg nem gyűlöli a maga életét — amivel született, a maga hiábavaló életét —, az nem kaphatja meg az újat. A régit egyre jobban a halálba adni, megszabadulni tőle, hogy az újból egyre többet kapjak. Ahogy a régi elrohad, elhal, úgy szaporodnak a gyümölcsök.
Mindaz, amit bűnnek ismerünk fel, az a halálba való, azzal szakítanunk kell. Ami tehát Istennel ellentétes, a bűn, az a hívő embernek is ellenségévé lesz, és úgy is bánik vele. Vagyis leleplezni, nem dédelgetni, takargatni, hanem nevén nevezni, szakítani vele, utálja, abbahagyja, elítéli, és szabadulni akar tőle. Nemcsak úgy, hogy bánkódik; szánom-bánom, szégyellem, majd megpróbálom abbahagyni, hanem úgy, mint ahogy a tékozló fiú példázatából kitűnik. Ő nem ezt mondta: szánom-bánom, megtévedtem, hanem ezt: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Nem vagyok méltó, hogy fiadnak hívattassam. De itthon szeretnék maradni. Ha cselédként, hát cselédként, de tenálad. Ez tiszta beszéd: vétkeztem. Én vétkeztem, semmit nem érdemlek ezek után, csak büntetést, de a személyedhez ragaszkodom, ha egy mód van rá. Ha kidobsz, tudomásul veszem. Megérdemlem. És otthagyta a disznóit. Ezt jelenti az, amikor valaki így dönt: halálba a régivel, és éljen bennem az új élet, Krisztus élete. Szakítani mindazzal, amit Isten bűnné tesz, visszamenni őhozzá, kimondani ezt: vétkeztem, és nekem semmi jó nem jár, de itthon szeretnék maradni. És utána elfogadni azt a tiszta ruhát, amit az Atya ad.
Jézus adni akar, változtatni, de ha görcsösen ragaszkodunk régi életünkhöz, nem tud változást elérni nálunk. Minden útjában van az Ő munkájának, ami a régi életünkből való. Még ha az jónak tűnik, akkor is. És csak ami a földbe esik és elhal, az terem jó gyümölcsöt. Jézus nekünk többet ad, mint amit elkér. Mit féltünk tőle, és miért féltjük tőle? Az életbe a halál kapuján lehet belépni, és igazi élete csak annak van, aki kész a szó ilyen értelmében meghalni. Ezt jelenti az, hogy a tanítvány sorsa az, hogy tönkremegy, és ugyanakkor Jézus dicsőségében részesül. Nemcsak úgy, hogy itt mindvégig vele van ebben a földi életben. Ez is óriási ajándék. De az is igaz, ami az evangéliumi rész végén olvasunk:
„Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Azt, aki szolgál nekem, meg fogja tisztelni az Atya”.
Mit nem érdemes odaadni, hogy az Atya megbecsülését megkapjuk!
Lassan végéhez közeledő nagyböjti időszak lehetőséget adott nekünk, hogy megfogalmazzuk vágyainkat: Látni szeretnénk Jézust. Hallgatni szeretnénk Jézus szavát, amely örök életre vezet. Követni szeretnénk Jézust, mert az általa mutatott úton juthatunk el a mennyei Atyához. Eljött az óra számunkra, hogy a szenvedő Krisztus mellé állva felvegyük mi is a keresztet. A keresztet, amely az isteni szeretet jele.
Vida Zsolt
szászvári plébániai kormányzó
Nyitókép: Cathopic
